FotoMedia

Pomogáts Béla Dunaszerdahelyen megjelent könyvének bemutatója a Vámbéry Irodalmi Kávéházban
Az anyaországi illetõségû Pomogáts Bélának nem ez az elsõ Szlovákiában megjelent könyve. A Nap Kiadónál napvilágot látott korábbi kötetében a (cseh)szlovákiai magyar irodalomról szóló tanulmányokat, kritikákat, elemzéseket és összefoglalókat olvashattunk. Tóth László meglátása szerint Pomogáts „ezzel egy hallatlanul fontos gesztust is tett irodalmunk, irodalomtörténet-írásunk felé, hiszen meggyõzõdésem, hogy a (cseh)szlovákiai magyar literatúra érvényes értékelésére, önmagán túlmutató megmérettetésére nem lehet sort keríteni – sosem lehetett volna, és ma különösen nem lehet – a magyarországi, illetve összmagyar recepciója figyelembevétele nélkül.”
Pomogáts Béla most megjelent gyûjteménye – amelyet az elmúlt másfél évtizedben írott tanulmányaiból, elõadásaiból, jegyzeteibõl állított össze – a hagyományos magyar kultúrtájak irodalmi kapcsolatainak kérdéskörét járja körbe. Amint azt Hodossy Gyulától, a könyv kiadójától és az est házigazdájától megtudhattuk, az új Pomogáts-kötet irodalmi párbeszédekrõl szól, olyan kapcsolatokról, mint amilyet például az utóbbi évek során az est két szervezõje, a Lilium Aurum Kiadó és a Vámbéry Polgári Társulás épített ki a romániai Partiummal. Errõl az együttmûködésrõl az esten Barabás Zoltán nagyváradi költõ szólott bõvebben.
Pomogáts új kötetének témaválasztása Tóth László véleménye szerint korántsem holmi esetleges gesztus, hanem szervesen illeszkedik a sokak által a „magyar irodalom utazó nagykövetének” aposztrofált szerzõ eddigi szellemi törekvéseihez. „Pomogáts Béla az elsõk között volt Magyarországon a múlt század második felében, aki az illyési ötágú síp hangjait-szólamait hallotta az egynek, ha nem is egységesnek tekintett magyar irodalomból, amikor az ritkás magyarországi megjelenései alkalmából még az anyaországi lapok-folyóiratok Szomszédolás vagy világirodalmi rovataiban láttatott csak vendégül. Irodalmunk legrégibb és legszakavatottabb ismerõjét köszönthettük benne már rég – és köszönthetjük benne ma is –, aki idõben és térben is szélesebb összefüggésekben képes látni, érteni és értékelni azt, amit mi magunk, önszemléletünk néha kínos, néha komikus, de hosszútávon sokszor tragikus zavarai folytán igen gyakran esetleg észre sem veszünk.”
Tóth László Pomogátsot – aki irodalomtörténészi-közgondolkodói tevékenysége és sok egyéb funkciója mellett az Illyés Közalapítvány és az Anyanyelvi Konferencia elnöki posztját is betölti – nem csupán az irodalom szempontjából látja „integráló személyiségnek”, hanem nemzetstratégiai elképzeléseit is rendkívül figyelemreméltónak és politikusaink számára is megszívlelendõnek tartja. Ezek a „körültekintõen, páratlan erudícióval fogalmazott opusok” ugyanis „azokban a nemzetpolitikai és nemzetstratégiai célkitûzéseknek a megfogalmazásában és képviseletében is segítségükre lehetnének, amelyek nélkül az integrálódó Európában és globalizálódó világunkban nincs karakteres és távlatos nemzetépítés, értékteremtõ érdekképviselet.”
A méltatás után a Magyar régiók szerzõje szólt a jelenlévõkhöz. Nem találkoztam még olyan, nemzeti érzelmû értelmiségivel, aki az elsõ világháborút lezáró békeszerzõdésben merészelt volna valami pozitívumot is felfedezni. Valljuk meg, nem is igen könnyû ilyet találni. Pomogáts Bélának azonban mégis sikerült: „Trianont úgy kommentáljuk és úgy éljük meg, mint a nemzetnek az egyik tragédiáját. És valóban, ha a nemzetet nézzük, tragédia is volt. Van azonban ennek a helyzetnek egy, a látóhatáron hirtelen megjelenõ nyereséglehetõsége is. A magyar kultúra, a magyar nemzeti élet Trianon következtében kényszerû módon régiókra bomlott fel, külön közösségekké és intézményrendszerekké vált például a felvidéki, az erdélyi és most már a kárpátaljai magyar irodalom is, és ez valamilyen módon beleilleszkedik az európai fejlõdésnek abba a keretébe, amit az európai integráció hozott létre. Az európai integrációnak ugyanis egyik fontos következménye, hogy leépítette az állami szupremáciának azt a mindent magával sodró és magába olvasztó rendszerét, amely a 19. és 20. században létrejött, és újra lehetõségeket, újra feladatot adott a hagyományos kulturális régióknak. Európa ugyanis valamikor nem az államok Európája volt, hanem a régiók Európája.” Való igaz, csak a felvilágosodás hatására indult meg az a „centralizációs, államszervezõ folyamat”, amely óriási tragédiákat okozott az európai és világtörténelemben: a különbözõ diktatúrákon kívül például két világháborút. „Az állami túlhatalomnak ez az eszméje azonban lelkileg megbukott a második világháború után, és ennek a lelki átalakulásnak a következtében indult el az integráció folyamata és jött létre az EU. Európa visszatért eredeti fejlõdési irányához, amely az utolsó két-háromszáz év kivételével Nagy Károly óta, tehát mintegy 1200 éve jellemezte.”
A zsúfolásig megtelt teremben ezt követõen az 1989 novemberi eseményekrõl, a rendszerváltás hozadékáról, illetve a szociális elvárások és a szabadságjogok viszonyáról bontakozott ki pezsgõ eszmecsere.
HIZSNYAI ZOLTÁN