FotoMedia

 Beszélgetés Dráfi Mátyás színmûvésszel az állami kitüntetésérõl, az elmúlt évérõl és erõforrásairól
Milyen érzéssel vette át a kitüntetést?
Úgy éreztem magam, mintha bemutatóm volna. Apró kis gyomorgörcs fogott el. De nézze, én már hatvanhárom éves vagyok. Az az érzésem, hogy ez valahol a „szépülés” jele is. Bár ahogy körülnéztem a kitüntetetteken, azt hiszem, egyike voltam a legfiatalabbaknak. De komolyabbra fordítva: ez az elismerés azt jelzi számomra, hogy egyáltalán felfigyeltek rám. És gondolom nemcsak rám, hanem ezáltal a Komáromi Jókai Színházra is. Érdeklõdött is az elnök úr, hogyan folyik a munka a színházban. Mondtam, hogy jó színház a miénk, jó társaság van ott. Annak ellenére is mondhatom ezt, hogy nyugdíjas vagyok, és már nem vagyok a színház tagja. Persze gond az anyagiak hiánya, ami nemcsak a mi színházunkat sújtja, hanem valamennyi vidéki társulatot. Amióta nem a kulturális minisztérium, hanem a megyék hatáskörébe tartoznak, eléggé kiszolgáltatottak a vidéki színházak a megye kénye-kedvének.
Az ünnepek alatt a Duna Televízió révén a nézõk tanúi lehettek annak, hogyan telt a karácsonya. És milyen volt az elmúlt éve?
Komolyan mondom, nem emlékszem rá, hogy valaha is ennyire sûrû lett volna, mint az elmúlt esztendõ. Amíg a színház tagja voltam, egyszerre három-négy darabban játszottam. És most hét darab „szakadt a nyakamba”. Azonkívül itt van a Gül baba címû elõadás, amelyet a Teátrum Színházi Polgári Társulással készítettünk, és amelynek január 6-án Keszegfalván lesz a bemutatója. Tényleg nagyon sok minden volt, kicsit el is fáradtam. Októberben már azt mondtam, most aztán le kellene állni egy ideig, de a Gül babát be kellett fejeznem.
Szerepei több színházhoz kötik, így az utazásból is bõven kijutott önnek tavaly.
Volt úgy, hogy délelõtt Pesten próbáltam, aztán beültem a kocsiba, utaztam haza délutáni elõadásra Komáromba, majd újra vissza Pestre próbálni. A Bárka színházbeli õszi bemutató után Prágába vitt az utam, ahol önálló elõadói esttel léptem fel. A közelmúltban három elõadói estem volt Nagykanizsán és környékén. Az egyiket testi fogyatékos közönség elõtt tartottam, és nagyon örülök, hogy sikerült egypár kellemes percet szereznem nekik. Legalábbis õk ezt mondták, és úgy tûnt, valóban örültek annak, hogy valaki elment közéjük, és megpróbált egy kis vidámságot, egy kis örömöt vinni az életükbe.
Az elmúlt évben játszott szerepei közül melyik áll a legközelebb a szívéhez?
Erre tényleg nem tudok válaszolni. A szabin nõk elrablását például nagyon szerettem. Az Ármány és szerelmet, ha a klasszikus formájában játszódott volna, és a gyerekek megismerték volna, mi az a német romantika, szintén nagyon szerettem volna. De azért jól éreztem magam benne. Nagyon szeretem a szlovák színdarabot is, Peter Karva1 Hátsó ajtó címû darabját, amelyet a Vertigo Szlovák Színházzal játszom Magyarországon, szlovákul. Egészen más mûfaj Dürrenmatt A vak címû drámája, ez valóban a „modernek modernje”. A Herceget alakítom benne, ezt is nagyon szeretem. Nem tudok választani. Mindig az a legkedvesebb szerepem, amit akkor és ott el kell játszanom.
Több évtizedes pályával a háta mögött, mi az, amibõl ma erõt merít a játékhoz?
Van egy szokásom. Néha furcsállják is a színházban a kollégáim. Majdnem minden egyes elõadásnál megpróbálom humoros formában leteremteni a mûszakiakat, azzal, hogy „milyen mûszakiak azok, akik nem hagynak egy kis rést a kulisszák között, hogy lesni tudjam a közönséget”. Fantasztikus élmény számomra, amikor leshetem a közönséget, és látom, hogyan reagálnak. Hogyan örülnek, nevetnek, sírnak. Ez az, amibõl erõt tudok meríteni, mert érzem azt, hogy a közönségnek valóban kell a színház, kell az élmény, kell a katarzis, kell, hogy nevessenek-sírjanak. Nem tudom, miért, manapság a színház inkább a látványra törekszik. Nem érzem azt, hogy egy kicsikét az ember érzelmeire próbálna hatni. Hiszem azonban, hogy hamarosan eljön az az idõ, amikor észreveszik: a színház egy másfajta csoda, és nem csak az értelemre, a hideg észre kell hogy hasson.
MISLAY EDIT