FotoMedia

MAGYAR FILMES ÚJHULLÁM?
A január 31-én nyitó 37. Magyar Filmszemlén várható elsõfilmesdömping újabb bizonyítéka lehet a szakértõk által már-már filmtörténeti jelentõségûnek tartott fiatal magyar újhullám jelentkezésének. Felbukkanásuk okáról és kvalitásaikról kérdeztük Schubert Gusztáv filmkritikust, a Filmvilág fõszerkesztõ-helyettesét.
HVG: A közelgõ filmszemlén az induló 31 filmnek meglepõen nagy része, mintegy harmada elsõ szárnypróbálgatás lesz. A debütáló rendezõk életkora ráadásul feltûnõen alacsony ahhoz képest, hogy az elmúlt évtizedekben magyar filmesek szinte már deres hajjal állhattak elõször kamera mögé.
Sch. G.: Az elmúlt öt évben hosszú idõ óta elõször történt meg, hogy egy nemzedék tagjai együtt tudtak elindulni, és valóban fiatalon, huszonöt-harminc évesen lettek elsõfilmesek. Felbukkanásuk azért nevezhetõ akár filmtörténeti jelentõségûnek is, mert a filmes nemzedékváltás folytonossága az 1970-es években megszakadt, és utoljára az 1960-as években tûntek fel fiatal magyar filmesek - így Szabó István, Kósa Ferenc vagy Gaál István, és persze az akkoriban már negyvenes éveiben járó Jancsó Miklós - hasonló filmkészítési elveket valló, összetartó nemzedékként.
HVG: Miért szakadt meg akkor a sorozat?
Sch. G.: Részben politikai okok miatt: a hatalomnak, érthetõ módon, nem volt kívánatos az újabb és újabb generációk jelentkezése. Az 1968-as csehszlovákiai magyar bevonulást követõ politikai represszió lehetetlenné tette az újhullámos szemléletmód folytatását. Másrészt hiányoztak azok az élmények, amelyek egységbe kovácsolták volna az 1970-es, 1980-as évek ifjait. Az 1960-as évek újhullámosai még drámai életanyagból meríthettek: átélni a világháborút, a Rákosi-diktatúrát, az 1956-os forradalmat semmivel sem pótolható elemi tapasztalat. A történelmi összefüggésekbe ágyazott vallomásos mozik sorában figyelemre méltó volt például Szabó István második filmje, az Apa, melyben egy fiú képzeletében legendás hõssé növesztette a háborúban meghalt édesapját, öntudatra ébredése viszont egyúttal az atyáskodó hatalom kritikája is volt. A késõbbi generációknak már nehezebb dolga akadt: a reformot elvetõ kádárizmus a középszernek kedvezett, a "megáll az idõ" érzése köszöntött be. Akadt azért néhány fiatal filmes, aki a megpróbálkozott ennek az állóvíznek a megbolygatásával. A radikális rendszerkritikára azonban a hatalom mindig cenzúrával válaszolt: Jeles András Álombrigád címû, 1983-ban forgatott szatírája csak 1989-ben kerülhetett közönség elé.
HVG: A rendszerváltás vagy legalább az azzal megteremtõdött lehetõségek igazán inspirálhatták volna az azóta indulókat. Miért telt el egy teljes évtized anélkül, hogy a fiatal filmesek különösebben hallattak volna magukról?
Sch. G.: Egyebek mellett hiányzott hozzá a pénz is, illetve a kultúrpolitika támogatása. Abban, hogy a fiatalok az elmúlt négy-öt évben új rajként jelentkezhettek, nagy része volt annak, hogy a filmszakma ki tudta harcolni a magasabb összegû állami támogatást, és 2004-ben a filmtörvényt. De lehet, hogy a mai fiatal rendezõkbõl csak negyvenéves korukra lett volna elsõfilmes, ha nem áll sokuk mellé Simó Sándor rendezõ és producer, aki mindent megtett azért, hogy a Színház- és Filmmûvészeti Egyetemen végzõ osztályának tagjai 35 milliméteres filmre készíthessék bemutatkozó munkáikat. Így a nézõk a mozikban láthatták például Pálfi György az Európai Filmakadémia díját birtokló Hukkle címû moziját, vagy Fazekas Csabának a filmszemle legjobb elsõfilmesdíját a közönségdíjjal is megfejelõ Boldog születésnapot! címû vígjátékát. Simó 2001-ben bekövetkezett halála után is összetartott egyébként az osztály, egy produkciós cég mellett Madzag Filmegylet néven egyfajta érdekvédõ egyesületet hoztak létre.
HVG: Amellett, hogy a csoportba szervezõdés marketingstratégiának se rossz, mennyire jellemzi egységes látásmód az egységesnek mondott fiatal nemzedéket?
Sch. G.: Amikor újhullámról beszélünk, véletlenül se gondoljunk csupa egyforma ízlésû filmesre. A mai újhullám hajtóereje a rendszerváltás sorsfordító korszaka. Ugyanakkor ritka az olyan film, mely arra vállalkozna, hogy társadalmi körképet adjon a rendszerváltásról vagy akár egyetlen kitüntetett pillanatáról, de ilyen kivétel volt a nemzedék elsõ nagy közönségsikere, Török Ferenc 2000-es Moszkva tere, mely a rendszerváltáskor érettségizettek életérzését idézi fel. Mindenképpen közös e nemzedék filmjeiben, ahogy a fiatalok helyzetét látják. Török Ferenc második filmje, a Szezon, Mundruczó Kornél Szép napok címû mozija vagy Vranik Roland Fekete kefe címû elsõ opusa - mely tavaly, a filmszemle történetében elõször, elsõfilmként lett fõdíjas - magukkal mit kezdeni nem tudó hõseinek kallódása azt jelzi, hogy a huszonévesek orientációs válságban vannak, és jobb híján megpróbálják kibekkelni az életet.
HVG: A mozilátogatók viszont ezeket a filmeket nem akarják kibekkelni, mert noha a kritika dicséri õket, igen kevesen váltottak rájuk jegyet.
Sch. G.: Igen, de nem azért, mert ezek rossz filmek, hanem mert a tévén nevelkedett közönség elszokott az átlagosnál több figyelmet és gondolkodást kívánó filmektõl. Ugyanakkor a minõség és a magas nézõszám nem összeférhetetlen fogalmak, példa lehet rá a negyedmillió nézõt vonzó, 2004-ben Cannes-ban a fiatal nézõk díját elnyerõ Kontroll. Ennek yuppie hõse, belefáradva a karrierépítésbe, beáll metróellenõrnek. E tipikusan értelmiségi témát Antal Nimród horrorisztikus és egyben mulatságos történet közegébe ágyazta. Amiben az évekig Amerikában élõ rendezõnek segítségére lehetett a tengerentúli filmes kultúra: két banda szembenállására - a Kontrollban bûnözõk helyett ellenõrökére - épül minden harmadik amerikai film dramaturgiája, és valljuk be: a nézõk nagy részét ez húzza be a moziba.
HVG: Miért nem domborít az új generáció a rendszerváltás óta elhanyagolt vidám mûfajokban?
Sch. G.: Az 1960-as évek magyar újhullámának e tekintetben negatív hatása volt: a mûvészfilmnek akkora presztízse támadt, hogy a legtöbb pályakezdõ fejében meg sem fordult, hogy vígjátékkal is lehet debütálni, ahogy ezt például Makk Károly még gond nélkül megtehette 1954-ben a ma is szellemes Liliomfival. Új és biztató jelenség, hogy a mai fiataloknak már nem kínos vígjátékkal indulni: elég Fischer Gábor Montecarlo!-jára vagy Goda Krisztina most bemutatott Csak szex - és más semmi címû komédiájára gondolni.
HVG: Ha már az 1960-as évek nagy filmesgenerációjával hasonlította össze a mai pályakezdõket, felmerül a kérdés: szakmailag is hozzájuk mérhetõk-e?
Sch. G.: Ezek a fiatalok még pályájuk kezdetén tartanak, ezért csak latolgatni lehetne, ki mennyire teljesíti majd be a hozzá fûzött reményeket. A külföldi kritikusok különösen a Mundruczó Kornél-Fliegauf Benedek-Pálfi György-hármast ismerik jól. Az újhullámhoz azonban nem elég a tehetségek együttállása: pénz és értõ közönség nélkül hamar kifullad a lendület.
SINDELYES DÓRA