FotoMedia

 Márai Sándor és Tolnay Klári „kalandjának” írásos lenyomata az Egy ismeretlen költõ verseiben
Ugyanez „magyar változatban”: Jókai Mór és Laborfalvi Róza a régmúltból. Egressy Zoltán (a Portugál szerzõje) és Bertalan Ágnes (a Katona József Színház tagja) a mából. Harmadik példaként pedig egy sokáig titkolt, nagy szerelem: Márai Sándor és Tolnay Klári viszonya. A személyes megismerkedés 1945 õszén történt meg köztük. Akkor tûzte mûsorára a Vígszínház Márai Sándor Varázs címû darabját. A Kalandot és A kassai polgárokat évekkel korábban a Nemzeti játszotta, Tolnay Klári már akkor rajongott az író mûveiért. A Varázsban – emlékezete szerint – „félmeztelenül, cirkuszi ruhácskában” egy varázsló médiumát alakította. Márai, noha akkoriban még Leányfalun élt, hiszen ott vészelte át Budapest ostromát, szinte naponta bejárt a próbákra. Érdekelte, miképpen lesz a mûvébõl színpadi darab, s kíváncsi volt a színészek munkájára is. Reggel biciklire ült, s tízkor már õ is bent volt a színházban. Késõbb beköltözött romos állapotban levõ budai lakásába, s hajón járt át Pestre, mivel a pontonhídon csak katonák közlekedtek. A próbák remek hangulata mellett Tolnay Klári személye is erõsen vonzotta. Márai Sándor nõs volt, ám a próbák során ez sem gátolta abban, hogy egyre közelebb üljön a színésznõhöz, s már ne csak a darabról, a szerepérõl, hanem személyes dolgaikról is mind mélyebben beszélgessenek. Tolnay Klári – valószínûleg az író feleségét tisztelve – sokáig még magának sem merte bevallani, mit érez Márai iránt. Egy 1993-as tévémûsorban a következõket mesélte Mészöly Dezsõnek: „... Nem is szerelem volt ez a részemrõl, hanem mint amikor a növendék azt hiszi, hogy szerelmes a tanárjába, vagy az egyetemi hallgató a professzorba. És õbenne valóban volt egy ilyen távolságtartás...”
A próbák után – Márai kezdeményezésére – gyakran együtt ebédeltek. Ilyenkor „nagyon kedvesen oktatott engem. Tõle tanultam tisztelni és ismerni Krúdyt, Thomas Mannt, csodáltam választékos stílusát, nagy mûveltségét... Én azt hittem, hogy a részérõl is ez egy tanítóbácsis vonzódás, aztán kiderült, hogy ez tévedés volt. Bizony õ begurult ebbe a dologba. Finoman fejezve ki magam.”
Begurult...
... bizonyára Tolnay Klári is begurult, hiszen mint késõbb bevallotta, nagy izgalommal és erõs szívdobogással ment minden randevújukra. S ahogy az egy lángolóan romantikus kapcsolatban lenni szokott, idõnként rövidke levelek is születtek Márai tollából.
„Igen nagy hatalom van most a Maga kezében. Számomra ez a tetõ, a vége valaminek: a boldogságos tudat, hogy ez megtörténhetett és igaz. Mint akit kifizettek, mindent megkapott, érdemén felül. Ha most meg kell halni, egy szót nem szólhatok. Viszontlátásra.”
Vagy:
„Úgy látszik, van egy felsõ határ, s eljutottam oda. Budán maradok, az kripta ugyan, de mégis jobb. Minden más úgy van és úgy lesz, ahogyan akarjuk – sajnálni nem kell, de segíteni szabad. Bocsásson meg, fáradt vagyok. Szívem, szívem.”
És egy harmadik levél részlete:
„Láthatom holnap? ... Ha valami közbejön, kérem, küldjön egy sort. De szívbõl remélem, hogy nem jön közbe semmi. Kezeit csókolom.”
A Varázs bemutatója december 17-én volt. Néhány nappal késõbb, december 22-én futár csöngetett Tolnay Klárinál. Csomagot vitt Márai Sándortól. Karácsonyi ajándékot. Amerikai cigaretta, külföldi konyak (1945-ben!), virág és kézirat. A használati utasításon a következõ állt: „Az 1 csillaggal jelöltbõl kell rágyújtani, a 2 csillaggal jelöltbõl kell inni hozzá, a 3 csillaggal jelöltbõl olvasni hozzá. A virágot nem kell megszagolni. És közben még énrám is lehet gondolni.”
Minõ stílus, micsoda humor!
A kézirat tíz versbõl álló költeményciklus volt. Egy „Ismeretlen kínai költõ versei Kr. után a XX. századból”, elõszóként „A fordító jegyzetével”. A versek írója s „fordítója” természetesen ugyanaz a személy volt: Márai Sándor. Ha tehát a színpadi próbák heteiben, az ebédek során vagy a szeles-hideg Duna-parti séták alkalmával valami rejtélyes oknál fogva nem derült volna ki, ezek a sorok egyértelmûen egy nagy lánggal lobogó szerelemrõl beszéltek. A versek mondták ki azt, amirõl mindketten hallgattak.
„A versek magánügynek készültek – írja a fordító. – Nyomtatásban nem jelentek meg soha. Egyetlen példányban vetette papírra a költõ, valószínûleg a kedves modell számára, suta-ravaszul és ugyanakkor megjátszott kedvességgel és szenvedélyességgel, ahogy a költõk ezt már szokták.”
A kedves modell pedig az író haláláig úgy érezte, õ ezeket a sorokat, érzelmeket köteles titokban tartani. Nem is beszélt róluk, Fejér György utcai lakásában évtizedeken át féltve õrizte õket. 1994-ben aztán a Balassi Kiadó gondozásában megjelentek a versek és a levelek is. Tíz vers, nyolc levél.
„Te fintorogsz s táncolsz a nép elõtt –
Csönd van körülöttem, téli délelõtt
A zöldes ködben látlak, karcsú, ringó
Jégtáblán állongó, sápadt flamingó...”
Rövidke versek, és mégis oly gazdagok! Kérdeznek, kérnek, kérlelnek, könyörögnek, reménykednek, ígérnek, végleg elköszönnek.
Mohorán jártam nemrég Tolnay Klári lányával, a Bécsben élõ Rátonyi Zsuzsával. Ott, abban a festõi Nógrád megyei kis házban beszélgettünk közönség elõtt, amely tizennégy éves koráig meghitt otthona volt az édesanyjának, s ahol ma, Balla Istvánnak, a neves budapesti bõrésznek köszönhetõen egy dús és értékes Tolnay Klári-gyûjtemény várja az érdeklõdõket. Ott láttam meg ezt az elegáns kis kötetet. Egy nagy író és egy nagy színésznõ gyengéd kapcsolatának írásos emlékét.
SZABÓ G. LÁSZLÓ