FotoMedia

Évszázadokon át a soproni, a ruszti és a pozsonyi szőlők egyetlen borvidéket alkottak. Trianonban háromfelé szedték a területet, de tudjuk, hogy egy borvidék dűlőinek rokonságát nem változtatja meg a térképekre rajzolt piros csík. Gondoltuk hát, Sopronban járva átmegyünk a sógorokhoz. Különben is: a bort és a barátságot szeretjük, Trianont meg nem.
Sopron
A leghűségesebb várost, amely egy népszavazás révén megmenekíthette magát Trianontól, és amelynek történelmi városmagja, a Várnegyed, zegzugos utcáival, szigorú térkihasználásával oly hűségesen őrzi középkori hangulatát, a vörösbor városának is tekintik sokan. Nem alaptalanul, hiszen az itteni szőlőterületek háromnegyedén kékszőlő terem, és fő fajtának a kékfrankos számít, azonban nem volt ez mindig így. Ahogyan azt Bél Mátyás, a híres polihisztor is megemlíti hatalmas művében, az itteni évjárat erősen függött a Fertő-tó vízszintjétől, mert a levegő párássága segítette, szárazsága gátolta az aszúsodást. Ez azért volt fontos, mert a jól aszúsodó furmint fő fajtának számított. Az pedig fehér fajta és főszerepet játszott a soproni bor jó hírének öregbítésében. Mint sok borvidékünkön, itt is a filoxéravész utáni újratelepítés során változott még a fajtaszerkezet, a furmint visszaszorult, uralkodóvá vált a kékszőlő. A határ túloldalán, Ruszton az aszúsodás a mai napig fontos, bár a magyar fajták területe, így a furminté is csökkent, azért nem maradtak aszús szőlő nélkül az ottani gazdák, büszkék is nagyon az így készülő boraikra, s tegyük hozzá, joggal. Ez a büszkeség fel kéne, hogy ébressze talán a soproni borászok becsvágyát is, de legalább érdemes lenne elgondolkozniuk az aszúsodó fehér fajtákról. Annál is inkább, mert a magyar néplélekhez sokkal közelebb áll a fehérbor, s ha egyszer a magyar borászat igazán kivirágzik, azt a virágot a fehér fajták leve fogja táplálni.
Ma azonban az itteniek mindenekelőtt kitűnő vörösborokat szeretnének készíteni - ez is dicséretes igyekezet -, s ebben legnagyobb segítségük, egyben legerősebb vetélytársuk is Frantz Weninger, aki szintén a határ túloldaláról, Horitschonból érkezett. Az általa készített kékfrankos a 97-es évjáratban, amikor először szüretelt soproni ültetvényén, szinte megdöbbenést okozott a mégoly tisztességes, de sokkal kisebb léptékű borokhoz szokott gazdák között. Aztán a következő évjáratban, ami Sopronban gyengébb volt az előzőnél, ő még jobbat tudott mutatni, és ez már valóban felrázta a mindent felszívó borturizmus langymelegében szunyókáló poncichtereket. Életükben először igazi nagy bort kóstolhattak, és alig hitték el, hogy nem valami rejtett pinceművelet eredményeként. Tudniillik ahhoz voltak szokva, hogy az ő borvidékükön nem éppen telt testű, ám annál markánsabb savú vörösborok születnek. Olyan egyszerű borok, amikben nincsen mélység, felfedezni való. Ezt mindenki egyszer és mindenkorra érvényes adottságnak vette, úgy gondolták, ez az a korlát, amin belül a borász megmutathatja, hogy mit tud. Weninger Franci azonban eleve kívül volt ezen a korláton, nem volt, ami gátolja az ambícióit ráadásul tudta, hogy a kiváló minőség az erős terméskorlátozással kezdődik. Régente a magyar gazdák is tudták ezt, csak valahogy elfelejtődött, mint annyi más tudás, jártasság, ismeret a borászatban, amiket ma mint külhoni újdonságokat fedez fel újra az a borásznemzedék, amelyik szerencsétlenségére a szocializmus igénytelenségében ismerkedett a szakmával A soproni gazdák azóta sokat tanultak osztrák kollégájuktól, ő szívesen osztja meg tudását bárkivel. Néhányan már készítenek komoly mércével is mérhető borokat; lassanként változik a szemlélet.
Weninger soproni ültetvényeit ma már fia irányítja, aki fiatal kora ellenére rendkívül éretten, felelősségteljesen gondolkozik, és mind szakmai tudásában, mind e földhöz való viszonyában méltó folytatója édesapja örökének. Az ő példájuk azt mutatja, hogy egy külföldi, ha nem spekulációs szándékkal, hanem tiszta szívvel közeledik a magyar földhöz, igazi élesztőként hat a környékbeli gazdákra.
Ruszt
Szabad királyi várossá emelését még I. Lipót császár határozta el 1681-ben, és az abban az évben ülésező soproni országgyűlés iktatta törvénybe. Az akkor már különböző előjogokat élvező település a kiváltságot a haza és az uralkodóház szolgálatában szerzett érdemeiért kapta, de természetesen, ahogy a „kiváltság" szóból is következik, ki is kellett váltania magát. A váltság 60 000 arany és a Sopronban időző császári udvarnak szállított 500 mérő (30 000 liter) bor volt. A magyar mércével városnak alig tekinthető, 1700 lelkes település a hozzá tartozó 20 km2-es területtel a mai napig Ausztria legkisebb törvényhatósági joggal felruházott közigazgatási egysége. A nagyon szépen rendbe tett óváros ma is élő, s például egy fegyveres konfliktus esetén a Hágai Konvenció értelmében nyílt városnak számítana, azaz kulturális értékei miatt nem lehetne fegyveresen sem támadni, sem védeni a rombolás elkerülése végett. Legjelentősebb műemléképülete a Halásztemplom, amely a XII-XVI. században épült. A városka hangulatát az óváros kéményein fészkelő félszáz gólya teszi még kedvesebbé - ez Ausztria legnagyobb gólyakolóniája.
Ausztriának ez a borvidéke a Neusiedlersee-Hügelland nevet viseli, területe 3911 hektár. Mikroklímáját a Fertő-tó közelsége erősen befolyásolja, részben a víztömeg nyári hőmérséklet-kiegyenlítő hatásával, részben a levegő páradúsabbá tételével. Ez a párásság segíti a szőlő nemes rothadását, aminek köszönhetően itt is készítenek aszúszőlőből természetes csemegeborokat, amit a rusztiak aszúnak neveznek. Ezeket rendkívül magas áron, 375 ml-es palackokban forgalmazzák. Jellemzően 200 g fölötti, olykor 300 g-ot is meghaladó a maradékcukor-tartalmuk, amihez 9-14 g sav párosul. Ha csak ennyit tudunk róluk, akár az ötputtonyos tokaji aszúval is összemérhetők lennének, de ízviláguk összetettsége, mélysége nem éri el a hasonló gondossággal készített tokaji borokét. Ha azonban Tokajtól, mint világviszonylatban is különleges adottságú borvidéktől eltekintünk, azt kell mondjuk, a ruszti borászok minden dicséretet megérdemelnek.
Az Osztrák borok címkéjén, hasonlóan a németekéhez, feltüntetik, hogy a szüret során a legfontosabb minőségi mutatót, a mustfokot tekintve (vagyis, hogy hány százalék a must cukortartalma) hová volt sorolható az adott bor alapanyaga, a szőlő, spetlese jelzi a késői szüretet, ilyenkor legalább 19 fokos volt a must, auslese a válogatott szüretet, ez legkevesebb 21 fokot jelent, a beerenauslese a fürtválogatást jelzi, ilyenkor 25 fok kell legyen a must, ami az édes szamorodnihoz megfelelő must cukortartalmával egyezik, végül ausbruch jelzéssel látják el azt a bort, amelyiknek mustja legalább 27 fokos volt, ez egyezik a kis aszúk (3-4 puttonyosok) mustjának cukortartalmával. Természetesen, ahogy már említettük, a végeredmény nem egyezik, de ez a borvidék különbözőségéből fakad, és semmit sem von le az osztrák borászok érdemeiből.
Ha valakinek kedve támadna Sopront és Rusztot egyetlen kirándulás keretében meglátogatni, amit őszintén ajánlok, annak szíves tájékoztatásul ide írom a kilencvenes évtized nagy aszús évjáratait: 91, 95, 98 és 99.
Boros Károly