FotoMedia

Rozsonits Tamás: Az út vadabb felén - A Hobo Blues Band 30 éve (EMI, 2008)
A leghálásabb – és egyben leghálátlanabb – feladatok egyike egy meghatározó zenekar 30 éves élettörténetét könyvként összeszedni és megírni. A „régi nagyok” közül a Hobo Blues Band is a minap érte meg a matuzsálemi 30 évet, ráadásul úgy, hogy a csapat végig aktív tudott maradni. Igaz, folyamatos tagcserék és kisebb szünetek elõfordultak egészen a kezdetektõl, de mégis egy létezõ zenekarról beszélünk.

A könyvet Rozsonits Tamás (egykori Moby Dick dobos, tehát maga is zenész) írta, aki igazán gondosan haladt végig a zenekar pályafutásának minden egyes pillanatán. Az interjúkban akit csak lehetett, igyekezett megszólaltatni – pályatársakat és a zenekar körül dolgozókat is. Igen, sajnos nem mindenkit lehetett – bár így is bõséges anyagot hozott össze –, de az teljesen természetes érzés, hogy némelyik egykori tagtól hosszabb beszélgetést is szívesen fogadott volna az olvasó.

A vastag és tartalmas kötetben kronológiai sorrendben követhetjük végig a HBB történetét, a megalakulástól kezdve egészen napjainkig – az már csak a dolog pikantériája, hogy pontosan akkor értem ahhoz a részhez, ahol mindenki egy emberként nyilatkozta, hogy milyen erõs és egységes a mai felállás, mikor a sajtót körbejárta a hír, miszerint Hobo és a zenekar összes tagjának útja különvált. A könyvet elolvasva ez annyira nem meglepõ, hiszen ennyi és ennyire különbözõ habitusú emberek garmada egy zenekarban nem sûrûn szokott megfordulni.

A könyv elején kicsit úgy éreztem magam, mint egy kukkoló, aki olyan titkokat les meg egy szûk és homályos kulcslyukon keresztül, amiket nem igazán lenne szabad tudnia, ám ez az érzés gyorsan elillant. Szerencsére bulvárosan szaftos vonalat nem kapunk az interjúkban, annak ellenére, hogy egyes tagoknak bizony sokszor ellenkezõ a véleménye egy adott szituációról, és olykor minden finomkodás nélkül mondják el a véleményüket emberekrõl, helyzetekrõl.

Rozsonits Tamás igazi rajongó, mégis úgy nyúlt a történethez, hogy saját lemezkritikáiban bizony kíméletlenül leírta, ha valami szerinte nem sikerült túl jól, sõt, és ezzel még hitelesebbé teszi a könyv egészét, hiszen saját maga tesz így különbséget egészséges rajongás és elvakult rajongás között.

Nyilvánvaló, hogy az interjúknak azon része, amely a korai idõszakot öleli fel, egyfajta kordokumentumként is értelmezhetõ, azonban hiába változott nagyot minden, a (rock)zenei világban – bár szabadabb sok szempontból – ma is megvannak a korlátok, fúrások, lehetetlen helyzetek – csupán ma már más székekben más emberek ülnek.

A könyvet fekete-fehér fotók teszik gazdagabbá, ritkaságok is láthatunk, ráadásul az összes fotós neve szerepel a képeknél (illetve az impresszumban), ami bizony (sajnos) ritkaság manapság.

A kötet végén található kérdõíves részt ellenben kihagytam volna, a kérdések gyakorlatilag a 80-as évekbeli Ifjúsági Magazin szellemét idézik, és nem is mindenki válaszolt, így sok értelme nincs. Hiányosság, hogy a lemezborítókat kielemzõ résznél érdemes lett volna képeket is beilleszteni, noha valóban képszerûek a leírások, azért nem ártott volna látni, mirõl is beszél a szerzõ.
Ellenben a hihetetlenül részletgazdag diszkográfiáért csakis dicséret illeti a szerzõt.

Nem mondom, hogy nem lehetett volna némelyik interjút gördülékenyebben megfogalmazni, és biztosan lehetne még kukacoskodni, hogy mi hiányzik a könyvbõl, azonban aki még a nyolcvanas évek elején kezdte el hallgatni a HBB-t (mint jómagam is, még gyerekfejjel), annak érdemes átrágnia magát ezen a négyszázsok tartalmas oldalon. Az pedig egészen biztos, hogy ezek után minden lemezre egy kicsit másképp fogunk gondolni.
Bátky-Valentin Szilvia