FotoMedia

Két, igényesen összeállított filmciklus járja be október folyamán a hazai filmszínházakat
A két filmciklus, melyeket október folyamán szinte valamennyi fõvárosi moziban bemutatnak, és melyek az ország további filmszínházait is bejárják majd, egyrészt a mikro- és makrokozmosz csodáit mutatják be, másrészt pedig a háborúk értelmetlenségére világítanak rá. De vegyük csak szépen sorjában.
Köztudott, hogy kezdetben vala a sötétség, majd ebbõl született az Élet, jóval késõbb pedig Claude Nuridsany és Marie Pérennou Genesis, avagy a Kék Bolygó története címû filmje. Nevezett rendezõpárosról tudni kell, hogy elsõ átütõ sikerüket a kilencvenes évek végén bemutatott Mikrokozmosz címû alkotásnak köszönhették. A több díjjal is jutalmazott, a természetfilm és filozófia határmezsgyéjén mozgó alkotás sikerén felbuzdulva láttak hozzá a Genesis címû film elkészítéséhez, mely az Õskáoszba vezeti vissza a nézõt. Hat évet vett igénybe a valóban nem mindennapi képek rögzítése és megvágása, a történet vezérfonalát a nagy afrikai semmi közepén békésen elmélkedõ egyetlen szereplõ, Sotigui Kouyaté tartja kezében. Ha létezik ilyen mûfaj, úgy a Genesis filmeposz a javából, mely nem csupán arra keresi a választ, hogy honnan jöttünk, hanem arra is, hogy a választott úton haladva vajon hová, meddig érhetünk el.
A ciklus másik filmje, a Dogora azok számára lesz igazán érdekes, akik a filmtõl a vizuális élményen kívül még legalább egy sor dolgot elvárnak. Akár a Baraka folytatásaként is felfoghatjuk ezt az alkotást, hiszen a zenei elemek legalább olyan fontos szerepet játszanak benne, mint a mozgó- és állóképek. Patrice Leconte a rejtélyes Kambodzsába kalauzolja el a nézõt, mely – bár minden négyzetcentiméterét feltárták már – valójában még mindig fehér folt. A filmciklus valamennyi alkotása közül a Dogora hordozza a legtöbb szellemi és emocionális töltést; olyan alkotás, melynek megtekintése után a nézõ sokáig „ülve marad”.
Amazónia mesés tájaira kalauzol bennünket a szlovák Pavol Barabáš rendezte Amazonia vertical. A nevezett fiatalember a hegyek megszállottja, számos hegymászó tematikájú filmet forgatott. Az Ayan Tepui nevû táblahegyre egy másik „megszállott”, Becko Ondrejovie hívta fel a figyelmét; ez a mesés hegy Amazóniában található, és az indián õslakosság meg van gyõzõdve arról, hogy csúcsán démonok tanyáznak. Ondrejovie elsõként járta be ezt a misztikus tájat, és meredek sziklafalai annyira elvarázsolták, hogy újra visszatért ide – immár forgatócsoporttal. A film az esztétikai élményen kívül a Természet és az Ember erejérõl, viszonyáról szól. Arról, hogy a körülöttünk lévõ világot nem legyõznünk kell, hanem megtalálni vele a kapcsolatot, és kialakítani a harmóniát, ami megmaradásunk záloga. Valamit „megmozdít” az emberben ez az alkotás – azt a részét, melyben a Természethez való tartozás tudata szunynyad, kitörölhetetlenül bekódolva. A filmet a szakma is nagyra értékelte – elnyerte a legjobb expedíciós film díját, a CAMERA SLOVAKIA 2005 filmszemle fõdíját, a XII. Nemzetközi Hegyifilm Fesztiválon pedig a nagyközönség minõsítette az év legjobb alkotásának. Mindez persze nem sokat árul el róla – mert egyszerûen látni kell!
A filmciklus és a hopi indiánokról szóló trilógia befejezõ részét képezi Godfrey Reggio Naqoyqatsi címû filmje, melynek magyarra fordított címe körülbelül így hangzik: az Élet háborúja. A kritikusok „vizuális koncertnek” is nevezték ezt az alkotást, mivel a felvételek és a zene egymást kiegészítve teremtik meg az összhatást, melyre csak egyetlen kifejezés illik: frenetikus. Az alkotók arra keresik a választ, vajon meddig lehet fenntartani az egyensúlyt a hagyományos, õsi értékek, illetve a modern kor vívmányai és követelményei között; meddig lehet elmenni a „haladás útján” anélkül, hogy végleg elszakadnánk azoktól a gyökerektõl, melyek emberi mivoltunkhoz kötnek bennünket. Az Élet háború – fogalmazzák meg a film alkotói –, és csak rajtunk múlik, hogy békét teremtsünk benne.
Háborúról és békérõl szól az október folyamán megtekinthetõ második filmciklus is, melynek a szervezõk a „Kisebbségek a háborúban” címet adták. Elsõként Emir Kusturica: Az élet egy csoda címû alkotását tekintheti meg a nagyérdemû, mely a balkáni polgárháborúba vezet vissza bennünket. Tragikusabb hangvételû Terry George alkotása, a Hotel Rwanda, mely a hutuk és tutsik harcáról szól, míg a Jaroslav Vojtek rendezte My zdes-nek jó esélye van arra, hogy az idei év legjobb filmdokumentumaként vonuljon be a köztudatba.
Úgy vélem, a tévé által nyakunkba sózott hamis „való világok” mellet kellemes felüdülés lesz bepillantani ezekbe az elfeledett, „sokkal valóbb világokba”.
LÕRINCZ ADRIÁN