A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma Hajas Tibor kiállításával gazdagítja a Fotóhónap eseménysorozatát
Hajas Tibor (1946–1980) a magyar neoavantgárd mûvészet egyik legkiemelkedõbb – s amiként értékelõi állítják –, legszélsõségesebb alakja.
A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma Hajas Tibor kiállításával gazdagítja a Fotóhónap eseménysorozatát Hajas Tibor (1946–1980) a magyar neoavantgárd mûvészet egyik legkiemelkedõbb – s amiként értékelõi állítják –, legszélsõségesebb alakja.
Hajas Tibor (1946–1980) a magyar neoavantgárd mûvészet egyik legkiemelkedõbb – s amiként értékelõi állítják –, legszélsõségesebb alakja. Aki saját korában a magyarországi mûvészek közül talán a legintenzívebben élte meg az életét és a mûvészetét. Életmûvébe egyebek között objektek, írások, kísérleti filmek, akciók, performanszok (s ahogy pozsonyi kiállításán is láthatjuk), fotók és grafikai munkák tartoznak – amelyek (ez utóbbiak) a saját egóját kiteljesítõ, egyfajta „személyes megváltásra” készülõ mûvész kísérleteit mutatják.
Hajas huszonöt éve halt meg, nagyon fiatalon – ezzel indította a Brämer-kúriabeli tárlat ismertetését, értékelését Dr. Beke László egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia Mûvészettörténeti Kutatóintézetének igazgatója. Majd a mûvész halálának körülményeirõl beszélt, amelyek ma se tisztázottak. A makói mûvészteleprõl tartottak haza autóval, amikor Szeged környékén karamboloztak, s az alkotások szanaszét repültek a kocsiból. Hajas mûvészetét, performanszait ismerve sokan azt hitték, hogy a baleset mûvészi céllal megrendezett öngyilkosság volt. De nem az volt. Hiszen nála a halál gondolata – ahogy a megnyitón is elhangzott – nem a pusztulás vágya volt, hanem a pillanat kockázatának a teljessége.
Beke László hangsúlyozta, hogy az idõszerûség szempontjából furcsa és érdekes e mostani Hajas-kiállítás, mivel az, amit a pozsonyi tárlat mutat, huszonöt évvel ezelõtt történt és készült. „Sokszor el kell ismételni, fõleg a fiatalok számára, hogy ez nem »jelenkép«. Mivel még fiatal fotósokról is el tudom képzelni, hogy úgy nézik ezt az anyagot, mintha csak tegnap készült volna. Holott nem: a készülés és a bemutatás körülményei is különlegesek. Hajas a már említett makói mûvésztelepen életében elõször grafikai technikákkal ismerkedett. És akkor, amikor épp belefogott valami újba, tragikus hirtelenséggel elhunyt. A nyáron a Ludwig Múzeum létrehozott egy nagy retrospektív Hajas-kiállítást, s az anyagot rendezgetve kiderült, hogy még mindig rengeteg ismeretlen és kiállítatlan mû van. Azok közül hoztunk el ide, Pozsonyba tizenöt fényképet. E fotók azért is érdekesek, mert ezek nyomán készültek a lenyomatok, amelyeket ugyancsak bemutatunk ezen a kiállításon.”
A Ludwig Múzeumban rendezett Hajas-kiállítás kapcsán írta értékelõje, hogy: „Munkássága szorosan kapcsolódik a konceptuális alapokon álló body art-hoz. Mûveit a performansz rítus-központú szemlélete hatotta át – önmagát, illetve önmaga megismerését fotóz(tat)ta.” E megállapítás nem volt oly nehéz, hiszen saját maga írta le: „Én érdeklem saját magamat, attól a perctõl kezdve, hogy világossá vált, ez az egyetlen út ahhoz, hogy az ember valaha bármit is megismerhessen.” Ezt hangsúlyozta Beke László is, amikor arról beszélt a kiállítás megnyitóján, hogy Hajas a performanszot a közönség kizárásával, a kamerának hajtotta végre, a megismételhetetlen, egyszeri teljességet keresve. Ehhez az egyik „katalizátor” a magnézium fellobbanásával a fény felvillanása volt: nála ez volt a performansz csúcsa. A fény felvillanása, amellyel a látvány mindörökre bevésõdik az emlékezetbe, s a tudatot kimozdítja valamely irányba, a fotó által közvetített „másvilágba”. „A fotó másvilág – írta ugyanis egy cikkében. – Az a másvilág, amiben élünk, csak még nem fogtuk fel. A fotóval viszont tudunk kommunikálni. A fotó már felfogható a számunkra. (...) A fotó a huszadik század halotti kultusza. Akadálytalanul keveredik el az aktuális valósággal; egynemû vele; a mindennapi praxist annyira át- meg átszövi, szemléletünket annyira stimulálja, hogy eldönthetetlenné vált, melyikük rögzíti az elmúltat és melyikük irritálja a jövõt.”
A pozsonyi kiállítás látogatóinak a háttérrõl annyit mindenképpen érdemes elmondani, hogy Hajas Tibor gyermek- és kamaszkorában sokat volt kórházban, s e környezet és atmoszféra nyomot hagyott a mûvészetében. Ezek a kórházi rekvizitumokkal dolgozó képek, a performansz csúcsára vitt és ott elkapott pillanatok is arról árulkodnak, hogy – Beke László szavaival élve – vonzódott a sápadt, színtelen, vértelen világhoz, de abban is a rendkívülit kereste. A rendkívülit, amellyel meg tudta mutatni a „megváltozott érzékelést”, „egyfajta személyes megváltást” a felvillanó fényben. Hogy az így rögzített múlt a jövõt is irritálja.
TALLÓSI BÉLA
Kapcsolódó cikkek