"Már inkább román, mint magyar, mégis úgy érzi, neki is helye van a dunaszerdahelyi gyûjteményben”
Milyen elõnyei vannak a Vermes-villának a régi épülettel szemben?
Úgy nézem, hogy a falfelületen talán csak egy picivel több kép fér el, mint a régi helyen, de itt sokkal izgalmasabbak a terek, sokkal frappánsabb módon lehet kiállítást rendezni. Végre a gyûjteményi anyag is méltóbb elhelyezést nyerhet, mint abban a folyosó végi kis sufniban, ahol a Kortárs Magyar Galéria képanyaga eddig tárolódott. Ez a miliõjével, térfûzésével kiállítótérnek kiválóan alkalmas nagypolgári villa egy rangos kulturális intézmény, és nem egy – bocsánat – csûr, mint az elõzõ épület volt.
Úgy hallottam, hogy amikor a Kortárs Magyar Galéria számára Romániában gyûjtött képzõmûvészeti alkotásokat az ottani magyar festõk körében, akadt román mûvész is, aki felajánlotta egyik mûvét. Mi volt az, ami õt erre indította?
Ez az Onesin Colta nevû ember, akinek idegen hangzású neve kilóg a katalógus névsorából, ott volt azon a találkozón, ahol a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériáról beszéltem. Amikor hallotta, mirõl van szó, azt mondta, úgy érzi, az õ munkájának is helye van a gyûjteményben, mert a szavaimból úgy vette ki, hogy ugyanolyan multikulturális közegrõl van szó, mint amilyenben õ él. Ez a román képzõmûvész a temesvári egyetemen tanít, és Aradon van a mûterme. Arad, Temesvár – ez a Bánát, egy külön világ, nem tévesztendõ össze Erdéllyel. A Bánátban nincsenek nemzetiségi ellentétek, ott az, hogy valaki román, szerb, horvát vagy magyar, olyan, mint hogy barna vagy kék szeme van. De akadt olyan is, akinek a neve ugyan nem lóg ki a sorból, de amikor beszélgettünk, kiderült, hogy õ bizony már inkább román. Ez Kõmûves Andor brassói mûvész, akinek az édesapja magyar volt, de román édesanyja nevelte. Mégis azt mondta, hogy adok képet, hisz én is ide tartozom. Vagy említhetem Ioan Horvat Bugnariut, a kolozsvári egyetem grafikai tanszékének vezetõjét, aki a román képzõmûvész szövetség tagja, nem a magyaré, de azt mondta, úgy érzi, hogy a dunaszerdahelyi gyûjteményben neki is helye van, mert az egykori Osztrák–Magyar Monarchia révén azonos kultúrkörrõl van szó. Nyilvánvaló, hogy ahol ennek a kérdésnek éle van, ott más a helyzet. Teszem azt, a Székelyföldön élõ, betelepült román oda sem jött, amikor megbeszélést tartottunk.
Volt olyan eset, hogy valaki kijelentette, nem ad képet?
Nem volt, sehol sem találkoztam elutasítással. Zágrábban megkértem egy mûvészettörténész kolléganõt, a szabadkai születésû, magyarul anyanyelvi szinten beszélõ Jadranka Damjanovot, hogy ismertessen meg magyar képzõmûvészekkel. Azt mondta, a határterületeken ismer ilyeneket, de Zágrábban csak olyanokról tud, akik magyar származásúak ugyan, de már egy kukkot sem tudnak magyarul. Összehozott négy ilyen emberrel, elmondta nekik, milyen céllal jöttem, és ezek a mûvészek a legnagyobb készséggel ajánlották fel egy-egy alkotásukat. Persze, nekünk is itt a helyünk – mondták. Kettõt közülük Kovácsnak hívnak, de a másik kettõnek még a neve sem utal a magyar õsökre, csak Jadranka tudott róluk.
Meddig gyarapítható egy galéria csupán adományokból, az alkotók által ajándékozott mûvekbõl? Van erre másutt is példa?
Nem tudok arról, hogy létezne a világon még egy olyan kortárs mûgyûjtemény, amely kizárólag az ajándékozásra alapítaná a létezését. De százszázalékosan ez még a dunaszerdahelyi képtár esetében sem igaz. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma már vagy négy-öt éve biztosít számára keretet évi egy képzõmûvészeti alkotás vásárlására. Mivel a galéria szobrokban szegényebb, ezt a keretet eddig szobrászati alkotások vásárlására fordította. S hogy meddig gyarapítható csupán adományokból, ajándékozásokból? Ha nem lenne több ajándékozás, akkor is létezik már egy több száz darabból álló, jelentõs mûgyûjtemény, amely lefedi a magyar képzõmûvészet egy bizonyos korszakát.
A képzõmûvészek ajándékozási kedvét illetõen optimista?
Idáig nem ütköztünk visszautasításba, ugyanakkor küzdünk azért, hogy a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától az eddiginél nagyobb keretet kapjunk, amely az évi egynél nagyobb számú alkotás vásárlását teszi lehetõvé. Megjegyzem, vannak olyan kortárs gyûjteménnyel rendelkezõ magyarországi múzeumok, amelyek évek óta nem tudnak egy darabot sem vásárolni.
Ilyen szempontból a Kortárs Magyar Galéria léte valóságos csoda.
Mindenképpen az, ráadásul nincs még egy olyan, kortárs mûvészettel foglalkozó múzeum vagy galéria, amely az egész világ magyar mûvészeire figyelne. Nem mondhatom azt, hogy gyûjti, mert nincs olyan képtár, amely az egész világ magyar mûvészeinek alkotásait össze tudná gyûjteni, de figyeli, és igyekszik reprezentatív alkotásokkal minél szélesebb körben lefedni, hisz az Egyesült Államoktól Görögországig egy sor terület magyar mûvészei képviselve vannak.
VOJTEK KATALIN