Bécsi koncertje után május 23-án Budapesten lép fel az Il Divo.
Il Divo-koncert Bécsben, a Wiener Stadthalléban. Egy órával a mûsor kezdete elõtt özönlik a nép a sportcsarnokba. Ennyi embert tíz egymást követõ elõadáson sem tudna fogadni a helybéli Állami Opera. Négy férfi, akik egyik napról a másikra hódították meg a világot: Urs Bühler, David Miller, Carlos Marin, Sebastian Izambard. Svájci az egyik, amerikai a másik, spanyol a harmadik, francia a negyedik. Olasz nincs köztük, mégis olasz nevet választottak: Il Divo. Talán mert ilyen sem volt még. Férfidívák. De nem kontratenorok és nem is férfi szopránok. Három erõteljes tenor és egy energikus bariton. Négyen együtt: irgalmatlan hangerõ. S ami egy dívónál elengedhetetlen: megjelenésükkel is hatni tudnak. Arcuk, alakjuk elválaszthatatlan része a produkciónak.
Fél nyolcig helyfoglaló. Már az is öröm, ha az ember elsõre rátalál a jegyen megadott pontos címre. Aztán felmér, töpreng, terepszemléz. Lát-e, hall-e, mert hatalmas a Halle. A megadott kezdési idõpont után negyed órával minden kiderül: a hangot azonnal megtalálja, a képet viszont jobban élvezné, ha ki lenne nagyítva. De nincs. Dolgozzon csak a szem, ha már a fül tökéletes kényeztetésben részesül.
Elõénekes van. Nõ. Új-zélandi. Valami Hayley. Nem héli, hájli! De mint egy üstökös! ar népdallal kezd, új-zélandi „törzsivel” végez. Fél óra a zene legszebb tartományában. Szép, fényes, érzelmekkel teli hang, méltó a négy dívóhoz. Kíváncsi lennék Sarah Brightman arcára, amikor Hayleyt hallja. A lánya lehetne, maga a földöntúli csoda. Megveszem a felemelt árú, tizenöt eurós mûsorfüzetet, csak hogy tudjam, ki ez a lány, honnan jött, és merre tart. Azt mondja: Hayley Westenra. Elsõ albumából kétmillió darabot adtak el a világban, Angliában és Japánban még most, két évvel a megjelenése után is töretlen sikere van. Tizenegy országban listavezetõ. A New York Times kritikusa szerint „angyali hang birtokosa”. Tizenkilenc éves. Háromszor énekelt az angol királynõnek, de Bill Clintonnak és Tony Blairnek is õ a kedvence. Mostantól nekem is, ha ez egy kicsit is számít. Duettet énekelt Carrerasszal és Bocellivel, s most hat hónapon át az Il Divóval turnézik a világban.
Értem a fiúkat. Egy ilyen hang még õket is feldobja. Plusz a hamvas arc, az ifjonti báj, a ragyogás! Tökéletes egymásra találás.
Félórás szünet a világ egyik legszebb hangja után. Talán, hogy ott legbelül a helyére tegyük, és készen legyünk a nagy négyesfogat befogadására. S amíg õk a torkukat köszörülik a kulisszák mögött, kint a Halle elõterében javában megy az üzlet. Il Divo-kellékek minden mennyiségben. Csecsebecsék a fotóikkal. Poharak, neszeszszerek, trikók, különbözõ alátétek, elegáns kis szõnyeg a komputeregérnek, dzsoggingnadrág, táska és persze CD-k, DVD-k. Van mibõl válogatnia a népnek.
Én egy mojito mellett döntök, mert „szabad a gazda”. Be lehet vinni, elegáns ital. Limet, baccardi, mentalevél, cukorszirup, jég és szóda. Közben eltûnt a bíborszínû háttérfüggöny a színpadról, a négy fiúnak más dukál: egy romos aréna festõi oszlopsora. Köztük a tenger hullámai, olykor átvonuló felhõk, a Nap tüze, minden dalhoz valami más.
Urs, David, Carlos és Sebastian ezerrel nyomják. Mintha az életükért énekelnének. Két lemezükrõl tizenvalahány dalt adnak elõ, élõ kísérettel. Itt nincs átverés. Ez maga a tökély. Vagy ahogy a mûsorfüzetben szerepel: egyszerûen rendkívüli. Szerénytelenül hangzik, ám igaz! Õk valóban kivételesek. És decensek, szellemesek, romantikusak. Nem tenyérbemászók, és mégis tenyérbõl etetik a közönséget. Urs a salzburgi fesztiválon Claudio Abbado vezényletével kórusban szólózott. Hét évet töltött a Holland Operában. David Rodolfót énekelte a Bohéméletben, fellépet a Broadwayn és a milánói Scalában. Carlos Madridban volt primo baritono. Sebastian a párizsi Olympia színpadán énekelt. 2003-ban aztán létrehozták az Il Divót, és már elsõ fellépésükkel meghódították a világot. Nem spórolnak sem a hangjukkal, sem az érzelmeikkel, a minõség maradandó márkajegyük. Nem mennek alá, nem futnak mellé, nincs már fölé.
Elképesztõ énekesek. Tehetségük, stílusuk, fellépésük valóban lekörözhetetlenné teszi õket. Korunk jeles trubadúrjai, akik még a vájtfülûeket is lefegyverzik.
A nõk pedig omlanak és bomlanak, érzéki vágyaik nyomása alatt szabadon ájuldoznak. „Négytagú bécsi asszonykórus” ült mellettem a lelátón. Amikor egyikük észrevette, hogy leraktam a mojitós poharat, elnézést kérõ mosollyal lehajolt, belenyúlt, és egy kecses csuklómozdulattal kimarkolta belõle az összes jeget. Becsületére legyen mondva, nemcsak magára gondolt. Társainak is adott belõle, szinte dekára pontosan. Aztán mind a négy nõ finoman elkezdte a „nagy hadmûveletet”. Lángoló arcukat jegelték.
SZABÓ G. LÁSZLÓ