FotoMedia

Az ötvenedik születésnapját ünneplõ táncegyüttes jubileumi bemutatója a Hviezdoslav Színházban
Alkotói felfogásában és mûsorpolitikájában az Ifjú Szívek ma is tartja magát a credóként választott Ady-vers szelleméhez: „Ifjú szívekben élek s mindig tovább...” És bár az egykori alapítók – meg sokan a késõbb bekapcsolódottak közül is – mára már, bizony, megõszültek, az együttes irányában megmaradtak ugyanolyan lelkeseknek, mint régen.
Ezt igazolta az ünnepi bemutató körüli nagy belépõjegy-hajhászás is. Az ünnepi elõadásnak helyet adó Hviezdoslav Színház nézõtere túlságosan kicsinek bizonyult. Mi az a hat-hétszáz ember – azok a szerencsések, akik jegyhez jutottak – viszonyítva ahhoz a tényhez, hogy az együttes mintegy kétezer ember munkájának köszönheti mindig megfiatalodott életét!? Szerencsére a vezetõk – látva a nagy érdeklõdést – azonnal meghirdették a pótbemutatót is, amely november végén lesz az Astorka Színházban. Oda is befér vagy négyszáz ember, talán mindenki jegyre talál. Mert nem szabad viszszaélni a valamikori tagok ragaszkodásával: ez a ragaszkodás, ez a szeretet nagyobb érték, mint az állami költségvetési támogatás, mert igaz, hogy a nélkül nehéz volna létezni, de e másik nélkül meg minek.
Ennek az évfordulós összejövetelnek a színházi mûsoron kívül a szeretet kinyilvánítása volt az igazi értéke. Ez azt is jelezte, jelentette, hogy érdemes volt minden korban megvívni a harcot (idõnként szinte az élet-halál harcot) az életben maradásért. Ifjú korunkban nagyon sokan részt vettünk az együttes munkájában, de csak most – õszülõ vagy kevésbé õszülõ fejjel – jövünk rá, hogy mit is jelentett az életünkben az a közösség, amelyet Ifjú Szíveknek hívnak. Errõl gazdasági, politikai és kulturális életünk különbözõ területeinek vezetõiként vagy megbecsült napszámosaiként dolgozók sokasága is vallhatna. Számosan közülük vallottak is, hiszen az ötvenéves születésnap alkalmából kiadott könyvben közel ötvenen mondták el véleményüket, az együttes fennmaradásával kapcsolatos gondolataikat s vallottak átélt élményeikrõl.
Csanaky Eleonóra Az Ifjú Szívek 50 éve címû könyve gránitból emelt emlékkõ. A megmaradás írásbeli dokumentuma. Az együttes létezését így már évszázadok múlva sem lehet letagadni. És milyen jó ez! Az elmúlt fél évszázadnak hány olyan – kulturális életünk számára nagyon fontos – eseménye, cselekedete, alkotói eredménye volt, amely nincs dokumentálva, és maholnap az emlékek is elmosódnak. Szolgáljon például e könyv mindannyiunk részére, és a lehetõ legszélesebb körben teremtse meg a kulturális tettek dokumentálásának igényét. Legyen egyben mindenki saját tetteinek krónikása is!
Elismerem, hogy az ünnepi színházi elõadás megszerkesztése úgy, olyan sorrend megállapításával volt helyes, ahogyan az megvalósult, én azonban mégis a mûsor második részérõl szólnék elõször. Nincs szándékomban bírálni a látottakat, hallottakat, mert értelmetlen lenne. Itt egyértelmûen az együtteshez ragaszkodás, az együttesben végzett munka lelkes felelevenítése volt az érték. Az „öregebbek” közül a színpadra merészkedõk a szívüket adták a tánchoz, az énekhez. Micsoda érték volt ez az énekkar, ha néhány próba alatt még most is négy új énekkari mûvet voltak képesek betanulni!
A fejlõdés szükségszerûségének megértése mellett is felvetõdik a kérdés: a változtatást nem lehetett volna másként megvalósítani? Hiszen a Lúenica – amely indulásakor az együttes példaképe volt – ugyancsak elvált az énekkarától és a nagy vonószenekarától, sõt még a népi zenekarától is, a Szlovák Állami Népmûvészeti Együttes is, a Magyar Állami Népi Együttes is, a Honvéd Együttes is rákényszerült ezeknek a fájdalmas döntéseknek a meghozatalára, de az együttesek leválasztott részei önállóan is tovább mûködnek. Sõt, nagyon magas új mûvészi értékeket teremtenek, lásd például a Budapesten mûködõ Magyar Férfikart. Ott a továbbélést meg tudták oldani, társadalmi és politikai összefogással a feltételeket biztosítani tudták.
Számunkra, nemzetiségiek számára ilyen összefogás elképzelhetetlen? Nekünk értékeink megõrzésénél csak az egyéni kezdeményezés és a „kapkodva, elsietve megoldás” jut? Eddig két nagy népi zenei együttest izzadt ki az Ifjú Szívek. Nem vagyunk mi pazarlók, értékeinkkel bánni nem tudók? Különben mindkét említett együttes annyira „szereti” a Szíveket – vagy talán olyan mûvészeti magasságokra jutott?! –, hogy az emlékmûsorban már nem láttuk õket. Érdekes, politikusaink nem szégyellték kötõdésüket az együtteshez, meg én sem, akinek Hudec miniszterhez benyújtott petícióval szorgalmazták az igazgatói leváltását. Mi ott voltunk a színpadon, illetve a közönség soraiban.
Az együttes Hégli Dusán koreográfus és Koncz Gergely prímás vezette alkotógárdájának a Felföldi levelek címû új mûsorral megint nagyon magas nívót sikerült elérnie. Azzal, hogy zenei és irodalmi nagyjaink leveleit Hégli beleszõtte a mûsorba, új lehetõséget nyitott az alkotói képzelet számára. Gondolom, követendõ példát akart állítani. Lehet tehát õket követni, no persze legalább az általuk mutatott színvonalon!
Merthogy az elõadói színvonal tekintetében a táncosok meg a zenészek – és a szövegek tolmácsolói is –, nagy örömünkre, szintén igen magasra tették a mércét. A táncosok és a zenészek meglátásom szerint leginkább a szlovák táncokban váltak önfeledten improvizálókká. Különösen a gyetvai tájegység hagyományos zenéjének és táncainak megformálása során érzékeltem ezt. Ez a muzsika persze egyébként is nagy rögtönzési, cifrázási lehetõséget nyújt. Koncz Gergely prímás élt is a lehetõséggel, és sok-sok elõdjét meghazudtoló ügyességgel cifrázta a dallamokat. A táncosok sem maradtak el tõle. A felvállalt motívumköteget mindenki olyan egyéni módon díszítve táncolta, amely szinte utánozhatatlan – de úgy is mondhatnám, hogy megismételhetetlen. A látott szabad, kötetlen táncolási stílus ugyanis azzal jár, hogy a táncosoknak minden újabb elõadásnál újra kell fogalmazniuk a táncok díszítését. Ez az esetenkénti újra- meg újrafogalmazás láthatóan nem okoz számukra különösebb gondot, szinte már magától jön, hiszen az az anyag tökéletes ismeretébõl és a mély átélésbõl fakad. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy a magyar táncoknak a megfogalmazásával, illetve elõadásával kapcsolatosan elmarasztaló vélemény formálódott volna meg bennem. Azoknak is szívesen tapsoltam, mert az elõadásuk rutinossága és megnyerõ színvonala magával ragadott. Akárcsak a – jelentõs mértékben szakmai – közönséget. (Ennyi táncos nézõt már régen láttam egy együttes mûsorán.)
A mûsor részletesebb értékelésére késõbb még visszatérek. Jelenleg csupán azt tartom szükségesnek leszögezni, hogy az ötvenéves évfordulóra készült új mûsor is bizonyítja: az együttes jelenlegi társulata – alkotói, mûszaki és adminisztrációs személyzete – garanciát jelent az együttes további sikeres munkájához. Érdemes õket meghívni minden magyar, sõt szlovák településre is, mert olyan értéket mutatnak be, amely emberi és kulturális mivoltunkban nemesíthet, és amely egyértelmûen bizonyítja azt is, hogy a Kárpát-medence hagyományos népi kultúrája egy tõrõl fakadt, az egyes nemzeti kultúrákat hajdan azonos vagy nagyon hasonló külsõ hatások érték – elõsegítve vagy éppen gátolva fejlõdésüket.
Az Ifjú Szívek jubileumi bemutatója a népi kultúra igazi örömünnepe volt. Az ötvenéves munka elismerését jelentette. Kifejezõdött ez abban is, hogy az elõadás keretében in memoriam kitüntetést adományoztak a népdalgyûjtés és kórusmûalkotás egyik nagy hazai személyiségének, Szijjártó Jenõnek, és számtalan köszöntõ levelet kapott az Ifjú Szívek Magyar Táncegyüttes is.
TAKÁCS ANDRÁS