FotoMedia

 2005. december 22.
SENKI TÖBBET, HARMADSZOR
A választások közeledtével a pártok egyre mélyebbre süllyednek a populista ígérgetés örvényében. Az államháztartást szétziláló osztogatást a baloldalon sokan Orbán Viktor feltartóztatásának költségeként fogják fel - véli alábbi cikkünk szerzõje, a Fidesz országgyûlési képviselõje, az SZDSZ egykori elnöke.
Ma még teljesen bizonytalan, ki nyer a választásokon, ám a populista hangvétel máris gyõzedelmeskedett. Alaposan visszaélve a magyarok csekélyke adótudatosságával, nemigen jöhet olyan népbarát felvetés, amit a kormány ne karolna fel nyomban, és az ellenzék ne mondaná rá azonnal: többet adna. A tengernyi ígéretnek egyre kevesebb köze van a valósághoz.
Gyurcsány Ferenc lendületétõl hajtva az MSZP megközelítette riválisát. A baloldal több tekintetben elégedetlen szavazói fél esztendõvel a voksolás elõtt ismét felzárkóztak pártjukhoz. A kõkorszaki módon politizáló ellenfélhez szokott Fidesz egyszerre a televíziós tömegdemokráciák valamennyi eszközét hatásosan alkalmazó kormányfõ pergõtüzébe került. Az önnön dicsõségébe és hívei világába bezárkózott Orbán Viktor hetekig nem tudta megakasztani offenzíváját. Amint jobban ment a szocialistáknak, mindjárt megmutatkoztak a jobboldal szerkezeti bajai. A jókora hátrányt ledolgozó MSZP egy idõre lelkileg vetélytársa fölé kerekedett. Ám a miniszterelnök rohamainak ereje elsõsorban kommunikációs újításokon alapul. Az ingatag államháztartás mellett ugyancsak kérdéses, meddig tudja emelkedõ pályán végigvinni kampányát. A magyarok idáig szerették leváltani kormányaikat, és most is jócskán találhatnak okot arra, hogy ezt tegyék.
A váratlanul utcára lépõ jobboldali tömegmozgalom szorítása alatt hivatalba kerülõ MSZP 2002 nyarán valami olyat cselekedett, amit még egyetlen elõdje sem próbált igazán: belefogott választási programja végrehajtásába. Jóléti intézkedések sorával igyekezett konszolidálni hatalmát. Az állampolgári fogyasztás hamarjában legalább háromszor gyorsabban növekedett, mint a gazdaság, máig hatalmasan megterhelve a költségvetést. A Medgyessy-kabinet folytatott elõször huzamosan ténylegesen populista gazdaságpolitikát. Orbán Viktor miniszterelnökként nagyokat mondott, de kézben tartotta az államháztartást. A választási idõszak kivételével nem terhelte túl a gazdaságot költekezésével. Az elmúlt négy évben közéletünk több kanyarral került mélyebbre az ígérgetés örvényében.
A Medgyessy-kormány gazdaságpolitikája sokban a nyolcvanas évek elsõ felének pangására emlékeztetett: állandósult a reform- és döntésképtelenség, egyre rövidebb stop-go ciklusok jöttek. A fogyasztás növekedése jelentõs részben eladósodásból és vagyonfelélésbõl származott. Hovatovább a kreatív könyvelés lett a hatalom egyik legfontosabb eszköze. A kabinet jó ideig csak vitette magát ígéretei árjával. A végül elkerülhetetlen szigorításokat és adóemeléseket is egy újabb kötelezettségvállalás, az euró 2008-as bevezetésének ábrándjával igyekezett megokolni. A változatlan szerkezetben elhatározott intézkedések, igazolva a sokszorosan bizonyított közhelyet, ismét alkalmatlannak bizonyultak a hiány érdemi csökkentésére. Ám a közbeszéd napirendjének meghatározását ajánló politológiai iskola tanácsait követve a miniszterelnök csak menekült elõre, miközben egyre kevesebben hittek vezetõképességében
BECSVÁGY ÉS KALANDVÁGY
A példás fegyelmezettséggel végrehajtott kormányfõváltás után Gyurcsány Ferenc a tetterõs cselekvés reményét adta táborának. Törekedett túllépni elõdje ígéretein, valamiféle egyensúlyt keresve a választói igények és az örökül kapott szûkös lehetõségek között. Pártjában szokatlanul, stratégiai szinten tervezte meg kormányzását. Vezetõ politikusaink közt hosszú ideje elõször fogalmazott meg intellektuálisan is érdekes mondanivalót. Az érzelmi azonosulás lehetõségét is kínálva, egyszerre ajánlott nyugatos polgárosodást és szolidaritást az elesettekkel. A néhány jól hangzó állítással körvonalazott jövõképen túl a miniszterelnök a Fideszhez kötõdõ választói félelmek folytonos elõhívására alapozza politikáját. Az országot leigázni készülõ ellenlábasához képest magát az európai értékek legfõbb védelmezõjeként iparkodik bemutatni. A jobboldali közönség számára viszont életútja és családja, meggazdagodásának módja szabályosan megtestesíti az egyszerre kapitalistává és demokratává átöltözött "kommunistát".
A szocialisták alapvetõen konfliktuskerülõ korábbi generációjával szemben, vérbeli politikai vállalkozóként, Gyurcsány Ferenc pontosan felmérte, hogy kockázatvállalás nélkül elérhetetlen számára a siker. Távolról sem olyan bátor, mint ahogy állítja, mégis ugyancsak más, mint a többi szocialista vezetõ. Friss becsvággyal, látható élvezettel ûzi hivatását, igazi játékosként nem szorong attól, hogy gyakran hibázik. Képes bonyolultabb akciókat megtervezni, végigvinni, ellenfelét módszeresen üldözni. Elejétõl fogva felismerte a jobboldal által üresen hagyott politikai centrum jelentõségét, változó hívószavakkal, de mindig is középre igyekezett. A szocialisták utolsó reményeként lépett a kormányfõi pozícióba, de amint újból nõtt a Fidesz elõnye, kitûnt: mennyire nem tartja befolyása alatt az MSZP-t, amely továbbra is igazi káderpárt. A régi apparátusi politika államfõválasztáson megmutatkozó kiáltó alkalmatlansága kellett ahhoz, hogy kikezdhetetlen vezetõ lehessen.
Ám a jobboldal fölénye továbbra is óriásinak látszott, ezért a miniszterelnök a nyár végétõl mindent a választások megnyerésének rendelt alá. Az elfogadott költségvetésben akadnak megszorító részek is, mégis a kormány a változatlan gázáraktól a remélt inflációnál ötször gyorsabban emelkedõ minimálbéren át a bébikötvényig minden szépet és jót megígér. Amikor sokan veszélyben gondolják az euró 2010-es bevezetését, nyomban megkapják: meglesz az is, mint ahogy a folytonos adócsökkentés, az ütemes nyugdíjemelés és autópálya-építés is. Ez azonban már a szerencsejátékos magatartása: a 2006-os túlköltekezés végül egészen veszélyes mértékû lehet. A miniszterelnök láthatóan a populizmus terén is fölébe kíván kerekedni vetélytársának. Csakhogy az elszabadult ígérgetési versenyben nincs, amit ellenzéki helyzetbõl ne lehetne túllicitálni. Orbán Viktor az alkotmányjogi és közgazdasági szempontból egyformán képtelen garanciatörvény- javaslatával elõbb megállította az ennyi jóra sokáig egyértelmû nemet mondani képtelen kormányfõt. Majd az áramár letörésére tett indítványával átvette a kezdeményezést.
A koalíció érzékelhetõen a baloldali eszményekhez közelítette a családtámogatás rendszerét. De nem mozgatott meg sok erõforrást, és gondosan ügyelt arra, hogy nagyobb társadalmi csoportokat ne sértsen meg, így viszont kevéssé változtatott az igazán rászorulók helyzetén. A nagy értékû lakásokra kivetett új adó inkább szimbolikus jelentõségû. Ehhez hasonlóak a feketegazdaság kifehérítését célzó intézkedések és lényegében a bankadó is. A legtöbb pénzt nyilvánvalóan az áfacsökkentés és a 13. havi nyugdíj teljessé tétele igényli. A többletforrások legalább fele, de inkább háromnegyede az állampolgári fogyasztás növelését támogatja. A versenyképesség és a vállalkozások erõsítésére szolgáló intézkedések viszont csekélyek. Az áfa- és az immár másodszori jövedelemadókulcs-mérséklés inkább a tehetõsebbek érdekeit szolgálja. Az igencsak népszerû eva és ekho döntõen a konfliktusképes értelmiségi csoportoknak adott privilégium. A miniszterelnöki deklarációk ellenére tehát alig változtak az MSZP több évtizedes társadalompolitikai preferenciái. Míg a Fidesz a fiatal, feltörekvõ, sokgyerekes családokat igyekezett elõnyben részesíteni, addig a szocialisták célcsoportja változatlanul a már beérkezett idõsebb generáció. Az igazán szegények helyett az elsõség ténylegesen a fogyasztásé.
A baloldalon sokan Orbán Viktor megállításának költségeként fogják fel az államháztartást szétziláló osztogatást. A kormányfõ jócskán kap támogatói közül is bírálatot, populizmusa gyakorta gúny tárgya. Mégis az MSZP kisszerû fogyatékosságai, vétkei sokszor jelentéktelennek tûnnek a "gonosz" megfékezéséért folytatott harcban. A teljes elkötelezõdés háborús logikája az intézményeit támadások közepette felépítõ jobboldalon még nagyobb egyoldalúsággal jár. Itt a média csaknem egészen közvetlen hatalmi célok szolgálatában tevékenykedik. Létezésével megtörte riválisa valóságértelmezési monopóliumát, de termékei csupán a nagyon elkötelezettek számára fogyaszthatóak. A kormányoldal sajtója általában már sokkal kritikusabb politikusaival. Ez adja erejét. Követéséhez nem szükséges nagyfokú azonosulás, így lényegesen szélesebb közönséget érhet el. Ám saját kultúráját sokszor egyedül tekinti értéknek, inkább leleplezni, semmint megérteni kívánja a másik tábort. Véleményirányítóinak jó része kezdettõl hajlott minden valamirevaló jobboldali törekvés démonizálására. A mértékadó orgánumok fogyatkozó fórumai egyvégtében veszítenek hatókörükbõl. A kettéhasadt nyilvánosság képtelen megfékezni a közszereplõk túlzásait.
A DEMOKRÁCIA HELYZETE TOVÁBB ROMLOTT
Az ellenzék vezetõjének távolmaradását hathatósan kihasználva, a kormányfõ az Országgyûlésben hozta nyilvánosságra elképzeléseit. Végre ismét folyamatosan ülésezik a T. Ház, a képviseleti demokrácia helyzete mégis tovább romlott. A racionális érvek versenyének fórumaként megkonstruált parlament ma zajos médiaesemények színpada. A kormánytöbbség érvényben tart jó néhány, a Fidesz idején még a demokrácia durva megsértésének tartott megoldást, vagy éppen maga teremt az ellenzék lehetõségeit szûkítõ precedenseket. Az elmúlt 15 év egyik legabszurdabb közvetlen házszabálysértése éppen ebben az idõszakban történt: az MDF frakcióvezetõje a koalíció támogatásával és a baloldali véleményformálók bántó hallgatása mellett zárta ki frakciója tagjainak többségét.
Az önálló hatalmi ágazatok közül több kilépett alkotmányos szerepébõl. Némely jegybanki vezetõ nyilatkozatával, a forint árfolyamát veszélyeztetve, már-már a kormány bukására játszik. Az ellenzék minden úton-módon korlátozni próbálja az osztogatásra is használható privatizációs bevételeket. A koalíció, ahol csak teheti, a saját embereivel váltja fel a Fidesz jelölése alapján hivatalukba került személyeket. Kinevezési, pályázatelbírálási és kitüntetési gyakorlatával rendszeresen klientúráját jutalmazza. Tábora tizenkettedik lándzsását többre tartja, mint a másik oldal hajdani fõemberét. A költségvetésbõl pénzeli eredményeit népszerûsítõ reklámjait. Kétségkívül Orbán Viktor lépett át elõször szabályok, szokások tömegén, erõsítette bázisát a közhatalom eszközeit kisajátítva. Ám akkor még ezeket a túlkapásokat egy kormányváltással kijavítható kisiklásnak lehetett gondolni, mára viszont a kör mindinkább bezárul. Egyfajta rendies demokrácia látszik rendszerré szilárdulni. Ahol a szó eredeti értelmében vett közhatalom helyén az éppen gyõztes tábor, felülírva az alkotmányosság szabályait, az államot önképére formálva próbálja magát leválthatatlanná tenni.
Viszontagságos története során az SZDSZ még sosem volt olyan nehéz helyzetben, mint manapság. Polgármestereinek régi dicsõsége sokszor elfogyóban, a szabadgondolkodó értelmiség egy része új csillagot talált a miniszterelnökben. A párt nem eléggé képes okosan különbözni partnerétõl, a közös listás indulásról ellenben hallani sem akar. Végelszámoláskor azonban a szocialistáknak nagyon hiányozhatnak mandátumai. Az SZDSZ többnyire belesimul a hazai politikába. Gyakorta bírálja a többieket népszerûség-hajhászásukért, ám saját javaslatai is jobbára ilyenek. A roppant költségvetési hiány közepette adókulcs-csökkentési igényei többször hoztak végül elõnytelen megoldásokat. Néha ma is elkapja a régi polgári radikális, újbaloldali hevület: különféle marginális csoportok érdekében indít kampányokat. Ám az alternatív szavazók egyedül aligha segítik át az 5 százalékon. Ahhoz meg már többnyire hiányzik a bátorsága, hogy módszeresen a populizmus ellenében politizáljon.
Az SZDSZ kevéssé tudott kormányképes vezetõket adni az országnak. A pártelnök-frakcióvezetõ sokszor egymaga tartja a frontot. A kabinet értelmiségi tagjai sokszor csak botladoznak az ezernyi gond közepette. A látványosan tevékeny gazdasági miniszter a kormány leginkább nagyotmondó politikusa. Az önálló informatikai tárca nem igazolta létjogosultságát. Viszont az oktatási miniszter hajtotta keresztül a négy esztendõ lényegében egyedüli reformjait. Létezõ gondokat iparkodott orvosolni, csakhogy doktriner megoldásaival általában csak növelte a bajt. Az évismétlés új rendszere fokozhatja az elesett csoportok gyermekeinek lemaradását. A bolognai folyamat sietõs bevezetése tovább szaporíthatja a használhatatlan diplomát kapó diákok számát. A felsõfokú oktatás színvonalesésének eddig a kormány sem piaci, sem adminisztratív korlátokat nem tudott szabni. Az orvosi szakmával ellentétben az oktatásban dolgozók többnyire baloldali választók, egy részüket nehéz lesz újból rávenni a koalícióra való szavazásra.
Ahogy a szocialisták mozgásterét máig behatárolja a kezdeti költekezés, ugyanúgy meghatározó a jobboldalon a két forduló közti megmozdulások delejes hatása. A miniszterelnökségét elsõsorban a polgári közép városi szavazóinak elfordulása és saját stratégiai hibái miatt elveszítõ Orbán Viktor ekkor emelkedett végleg tábora vezérévé. Kormányzásával valami olyat adott támogatóinak, aminek évtizedekig roppant hiányát érezhették. Fellépésével bizonyította elõttük, hogy mindig is a közöttük továbbélõ jobboldali világmagyarázatnak volt igaza. Megkísérelte visszaadni részükre a magyar glóbusz szerintük egyedül normális rendjét. A Fidesz tevékeny térfoglalása, baloldalról nézve bûnös rombolása, közönsége szemében valóságos új honfoglalásnak számított.
JOBBOLDALI SÉRELMI POLITIZÁLÁS
A kormányzati felelõsség fegyelme alól szabadulva a jobboldalt elöntötte a tradicionális magyar sérelmi magatartás irracionalizmusa. Orbán Viktor csapatába fogadta közönsége sokáig peremhelyzetben lévõ megmondó embereit. A választási gyõztesek nyugatos, piacgazdasági retorikájával szemben mondanivalójának középpontjába a jobboldalon áthagyományozódott, két világégés közti antiliberális nézetek kerültek. A Fidesz vezetõi pontosan tudják, hogy hazánknak igazodnia kell a világkapitalizmus rendjéhez, mégis sokat tettek azért, hogy az amúgy is frusztrált országban a Nyugat szabályai minél népszerûtlenebbek legyenek. Amíg a szocialistáknak volt mibõl költeniük, addig heveskedésével a jobboldal messze távolodott a megnyugvásra vágyó szélesebb közvélemény hangulatától. Az ellenzék egésze még soha olyan rosszul nem szerepelt önkormányzati választáson, mint 2002-ben a Fidesz.
Az újabb vereség után a volt miniszterelnök úgy próbált javítani politikáján, hogy a számára valóságos lelki fundamentummá vált vezéri szerepe változatlan maradjon. A jobboldali radikalizmus antikapitalizmusa jól összeegyeztethetõnek tetszett a kádári kisemberek rendpártiságával és oltalmazó állam iránti vágyaival. Továbbra sem a közép felé fordult hát, hanem megkísérelte a szocialistáktól elszeretni törzsközönségük bizonytalanabb részét. Az agrárjellegû vidékeken ez már 2002 tavaszára sikerült is: 1998 óta a baloldal negyedmillió szavazót vesztett a listás helyekkel együtt legalább hatvan mandátum sorsát eldöntõ körzetekben. Orbán Viktor páratlan érzékenységgel mobilizálja a falusi, mezõvárosi társadalmak vágyképeit. A szocialisták viszont egyre kevésbé tudnak mit mondani a mezõgazdaság kevéssé piacképes részének. A modernizálódó MSZP láthatóan nem is nagyon érti az itt élõk érzelmeit.
A városi, nagyvárosi közegben ellenben már kevéssé szerzett új voksokat a Fidesz. A kisemberközpontú politika nyilvánvalóan háttérbe szorult a baloldalon, mégis a kulturális azonosság stabilan az MSZP mögött tartja régi táborát. Pedig Orbán Viktor piacgazdasághoz nem illeszkedõ állampolgári vágyak teljesítését ígéri meg sorjában. Sokat próbált szocialista politikusokkal támogatva meg ajánlatát. Személyüktõl azonban nem vált hitelesebbé az MSZP-választók felé fordulása, ellenben nyomban megkérdõjelezõdött a Fidesz eddig megõrzött elvi antikommunizmusának szilárdsága. A jobboldal magjában azonban sokan örültek a nemzeti baloldaliak megjelenésének. Õk a közéleti tagoltság messze legfontosabb törésvonalának mindig is a nemzeti és a nemzetellenes politika ellentétét látták. Kelet-Európában az újkor hajnalától sokfelé pusztított a nyugatos doktrinerek és a törzsökös hazafiak szembenállása. Az új demokráciák jelentõs hányada 1989 után újra megszenvedte ezt a rossz, így vagy úgy, de félrevivõ kérdésfelvetést. Antall József fellépésének és a "négyigenes" népszavazásnak köszönhetõen egy ideig úgy tûnt, Magyarország közéleti tagoltsága a jobb- és a balközép versenyén alapul majd. A reformkorhoz hasonlóan a nemzeti hagyományok követése ismét egyesülhet a polgárosodás tényleges elõrevitelével. Most viszont újra kísért a régi ellentét, miközben Szlovákia, Horvátország és Románia lassanként megszabadulni látszik a keleties szerkezettõl.
A nemzeti tábor logikája állította az új kormányfõ lendületét egyébként is megtörni óhajtó Fideszt a tavalyi kétes népszavazási kezdeményezés mellé. Orbán Viktor szabályos kis univerzumot épített fel maga köré, jó ideje megvan a saját sajtója, értelmisége, szavára sereglenek a baloldalénál messze elkötelezettebb hívei. Ám december 5-én bebizonyosodott: hiába minden mozgósítás, a Fidesz képtelen a választásra jogosultak legalább negyedét az urnákhoz vinni. Az ország módszeresen kettészakított szavazóközönségének csupán kisebbik fele jutott a nemzeti oldalnak. A radikális jobboldali politika kizárólag akkor gyõzhet, ha a szocialisták csapnivalóan kormányoznak.
A Fidesz elnöke ezért külön bejelentés nélkül ismét változtatott irányán. Érzékelte, hogy radikális énjének eltüntetésével javíthat legtöbbet kilátásain. A nyugati hatalmak elõtt igyekezett tisztázni pozícióját, még Izraelbe is ellátogatott, és megszavazta Románia uniós tagságát. Csakhogy a közép szavazói minden megszólalását bizalmatlansággal telve fogadják. Már nem igazán ura szerepének: a nemzeti oldal vezérébõl nem lehet hirtelen ismét szellemesen replikázó parlamenti politikus. A biztos gyõzelemhez ki kellene lépnie saját közegébõl, elszokott azonban a valódi versenyhelyzettõl. Karizmatikus lendületével táborán kívül ismét elõhívhatja a régi félelmeket, a visszafogott vezér viszont sokszor egyszerûen semmitmondó. Minden rezdülésével a sikert akarja, de fellépésébõl esetenként hiányzik a könnyed akarat és a friss ötlet. Gesztusain olykor átüt a szorongás, mintha érezné fátumát: vagy tartósan a saját képére formálja a magyar közéletet, vagy alighanem véget ér politikai pályája.
IDENTITÁSZAVAR ÉS FÁRADTSÁG
A Fidesz megnyilvánulásai idõnként már 1994-et idézõ identitászavarról árulkodnak. Jelképrendszerébõl eltüntette a nemzeti színeket, plakátjain részben nem valódi irányítói szerepelnek. Vezetõi ütközõ igényeket remélnek kiszolgálni: az egyik héten a legkeményebb antikommunizmus vagy nemzeti politika hangján beszélnek, máskor meg a szeretet hatalmáról szónokolnak. A volt miniszterelnök sosem engedett radikális hívei leghõbb vágyának, és kísérletet sem tett a táborában annyira megvetett kormány utcai megbuktatására. Inkább a választókkal való kapcsolattartás munkájában dolgoztatta meg támogatóit. Betagozta õket a Fidesz szigorúan felülrõl irányított, katonás rendjébe, ahol a folyvást sorsdöntõnek nyilvánított aktuális akcióban mára alaposan leharcolta energiáikat. A pártelnök, ahol csak lehetett, igyekezett éhes új jelentkezõket keresni képviselõjelöltnek. Ezzel azonban megannyi bizonytalanságban tartott õsfideszesnek vette el tartósan a munkakedvét. Ám politikai tehetség nem születhet döntése által. Pokorni Zoltán fellépése óta egyetlen igazán eredményes és népszerû frontemberrel sem állt elõ a szövetség. Így azonban részben megtépázott hitelességû vezetõkkel vág neki a választásoknak. A kegyencelv térnyerésével tovább sorvadtak a szervezeten belüli visszacsatolás lehetõségei. Orbán Viktor mindent megtett azért, hogy ne kelljen szembenéznie kudarcai valóságos okaival, de a legszükségesebb korrekciókat még mindig végrehajtotta. (A szocialistákkal ellentétben az államfõválasztáson képes volt, önmaga fölé is kerekedve, olyan autonóm egyéniséget elfogadni, akivel szemben a rendszerváltó SZDSZ bajosan támogathatta a jellegzetes MSZP-vezetõi életpályát bejáró jelöltet.)
A Fidesz részbeni középre fordulása némileg megnövelte a jobboldali radikális pártocskák mozgásterét. Köreikben Orbán Viktor egykori pártfogoltjai nyilvánítják olykor árulónak másfél évvel korábbi istenüket. Állításaikkal kételyt visznek a jobboldali törzsközönség lelkébe. Ám a választásokig képtelenek lesznek tömegével kivonni lehetséges szavazóikat a volt miniszterelnök bûvkörébõl. A radikálisok szövetségben is bajosan érik majd el a MIÉP 2002-es eredményét.
Hasonlóképpen az MDF-nek is nehéz lesz megközelítenie a Centrum négy esztendõvel korábbi szereplését. A szervezetnek már a 176 választókerület mindegyikében elindulnia sem lesz egyszerû. Milliónyi állampolgár elégedetlen a két nagy párttal, csakhogy megnyerni õket a sokszoros szakadáson átment, erõsen jobboldali identitású szervezettel nemigen lehet. Dávid Ibolya minden alkalmat megragad a nagyok bírálatára, de saját kezdeményezései erõsen populisták vagy kifejezetten jobboldali fogantatású javaslatok. Ilyenek viszont jócskán akadnak idehaza. Az elsõ számú cél mindinkább a csillogó népszerûségû elnök asszony politikusi túlélése. Közéleti jelenlétét már jó ideje a baloldal támogatása biztosítja, pártja mégis a senki földjén ragadt. Orbán Viktor nem adott lehetõséget arra, hogy önmaga feladása nélkül ismét csatlakozhasson a jobboldali egységhez. Viszont múltjának és maradék tagságának megtagadása nélkül az MDF a kormánypárti véleményformálók reményei ellenére sem állhat a szocialisták mellé. A kis szervezetek még nem csekély kellemetlenséget okozhatnak a nagyoknak. De valószínûleg nem õk döntik el a választásokat. A közvélemény minduntalan morgolódik a formálódó kétpártrendszer bajai láttán, ám régóta annak logikája szerint cselekszik.
A populizmus poklának a mainál sokkal mélyebb bugyrai is akadnak. Ám ha az ország versenyképességét nem akarja tovább rontani, a gyõztesnek, amint teheti, irányt kell váltania. De szavahihetõségének elvesztése nélkül egyetlen politikus sem teheti a választások után azonnal teljesen az ellenkezõjét annak, amit hetekkel korábban hangsúlyosan megígért. Elõfordulhat, hogy csak egy forintválság kényszerítheti majd ki a fordulatot. A szembenálláson alapuló politikai szerkezetben nehezen képzelhetõek el a két oldal egyetértésével végrehajtott reformok. Mégis, amennyiben az új kormány nem kívánja végigszenvedni négy évét, bölcsebben teszi, ha idõben cselekszik.
A túlköltekezés végsõ oka nyilvánvalóan a magyarok mélységes elégedetlensége. Minden adat arra utal, hogy az emberek egyedül fogyasztásuk 6-10 százalékos gyarapodása idején mondják magukat kevésbé boldogtalannak. Tengernyi az elhalasztott igény, felújítás. A döntéshozókra még sokáig roppant nyomás hárul, hogy osztogassanak. Az államapparátus karcsúsítása nem csodaszer, a 800 ezer közalkalmazottból összesen 106 ezer dolgozik a központi és a helyi igazgatásban. Az egészen más kultúrájú Magyarországot nem lehet az angolszász világból doktriner módon átvett megoldásokkal megváltani. Mindamellett a részben fizetõs egészségügy és felsõoktatás nélkül aligha lehet valódi reformot elgondolni.
A magyar politikát 1989 óta jobbára ugyanazok a pártok és politikusok mozgatják. Az idehaza magától értetõdõnek tetszõ állandóság valójában kivételes a térség országaiban. Másik végletként, Lengyelországban a megbuktatott kormánypártokat a választók jobbára el is tüntetik a közéletbõl. A vesztesek oldalán a 2006-os év nálunk is fordulatot hozhat. A szocialisták még mindig leváltották eredménytelen vezetõiket, a kudarc elmélyítheti régi belsõ törésvonalaikat. De a Fidesz sem folytathatja veresége esetén úgy, mintha mi sem történt volna. Kétszeri fiaskó után megkerülhetetlen lehet a jobboldali politika teljes újragondolása. Az állampolgároknak aligha lesz sok örömük a kampányban, de a választások a reményt is adják.
TÖLGYESSY PÉTER