FotoMedia

1989. november 23. - Hankiss Elemér írása
Már Spanyolország és Portugália esetében is döbbenetes és örömteli látvány volt az, ahogy a parancsuralmi rendszer összeomlott. Ami most Magyarországon, Lengyelországban és a legutóbbi hetekben az NDK-ban történt, az még lélegzetelállítóbb. És érthetetlenebb.
Miért adta/adja fel a hatalmát, látványos gyorsasággal, az a gőgös oligarchia, amely negyven éven át kemény kézzel s kíméletlenül gyakorolta ezt a hatalmat? Miért hátrált/hátrál megszeppenve s riadt bölcsességgel - mint annak idején ama bizonyos bibliai oroszlánok hátráltak Dániel próféta elől - egy hatalom nélküli, törékeny kis ellenzék erkölcsi ereje elől? Miért ez a hirtelen támadt zavar, ez a gyengeség, ez a már-már freudiánus önpusztítás, a hatalom bástyáinak s védelmi vonalainak ez a gyorsuló ütemű feladása? Miért nem gumibotoztak, miért nem lőttek, amíg lehetett volna gumibotozni és lőni? Amíg csak néhány embert kellett volna lelőni, néhány százat meggumibotozni, néhány ezret börtönbe terelni? Pekingben még idejében lőttek, Prágában még gumibotoznak s börtönöznek, Berlinben és Lipcsében s korábban Budapesten is próbálkoztak vele. Miért hagyták abba? Miért engedték meg, hogy a demokratizálódás folyamata kibontakozzék?
Okok sokaságát sorakoztatták már fel a szakértők. Többek között például a gazdasági válságot, amely működésképtelenné tette a régi rendszert; az adósságválságot, amely – egyfelől – lehetetlenné tette, hogy az oligarchia továbbra is nyugati pénzből finanszírozza a társadalmi békét és a maga hatalmát, és – másfelől – arra kényszerítette őket, hogy önmérséklettel, civilizált magatartással, demokratikus mosolypolitikával és erőszakmentességgel járjanak a nyugati bankok és kormányok kedvében; a legfelsőbb vezetés megosztottságát s különösen az új, fiatalabb vezetői garnitúrán belüli hatalmi harcokat, amelyek kizárták az egységes, határozott cselekvést; a szovjet peresztrojka hatását és így tovább. Az alábbiakban – elsősorban a magyarországi folyamatokkal kapcsolatban – néhány olyan tényezőt elemzek, amelyek az eddigiek során még viszonylag kevesebb figyelmet kaptak.
A retorika csapdája
A párt új vezetői 1987 őszén elkezdtek játszani a tűzzel. Úgy vélték, hogy ha már kenyeret nem adhatnak, legalább eljátsszák a demokrácia cirkuszát. Azt hitték, hogy büntetlenül tehetnek úgy, mintha alárendelnék magukat a társadalom akaratának, mintha fontosabb volna számukra a társadalom jóléte, mint a hatalom, s mintha e jólét érdekében mások, akár más pártok előtt is megnyitnák a közélet és a nyilvánosság kapuját. Fogalmaztak hát az 1988. májusi pártkonferenciára egy mérsékelten demokratikusan csengő programot, ügyesen s ügyetlenül elrejtve benne a tekintélyuralom fenntartásának számos biztosítékát. Eddig rendben is lett volna a dolog. A súlyos, korszakos hibát később követték el. Akkor, amikor a sajtó és az ellenzék kritikájára – amely felhívta a figyelmet ezekre a rejtett garanciákra s ellentmondásokra – nem a jól bevált régi reflexekkel reagáltak, vagyis nem csaptak durván oda, hanem – népszerűséget hajhászva – javítgatni, demokratizálni kezdték a programot. Addig-addig, amíg a cirkusz kezdett komolyra fordulni, és a visszakozás kapui kezdtek bezárulni. A sajtó és az ellenzék ugyanis szavukon fogta őket; élni kezdett azokkal a lehetőségekkel és jogokkal,– amelyek a pártprogramban és a kommunista vezetők nyilatkozataiban csak mint ideális lehetőségek, jövőbeli célok s főképp csak mint retorikai fordulatok szerepeltek.
Korábban, negyven éven át a szavak nem jelentettek semmit; a vezetők nyugodtan beszélhettek szabadságról, demokráciáról, egyenlőségről, munkáshatalomról, tisztességről, s közben nyugodtan folytathatták az elnyomás, a despotizmus, az egyenlőtlenségek és a korrupció gyakorlatát; senkinek sem volt ugyanis joga, lehetősége, és csak nagyon keveseknek volt mersze szavukon fogni őket. Eleinte, 1988 tavaszán-nyarán próbálkoztak még ugyan cinikusan kibújni az adott szóval járó felelősség alól („az én szavam, én veszem vissza”), de a hazai s külföldi közvélemény reflektorfényében ez egyre kevésbé ment. Annál is inkább, mert az új csoportosulások és pártok egyre türelmetlenebbül s hitelesebben követelték az igazi szabadságot és demokráciát, és ezzel egyre nagyobb társadalmi visszhangra találtak. S bár e társadalomnak ekkor még semmiféle politikai joga s hatalma nem volt, az MSZMP akkor már erősen megosztott vezetősége – anélkül, hogy bárki – vagy bármi kényszeritette, kényszeríthette volna – belement ebbe a versengésbe, és egyre inkább rabjává vált saját retorikájának. Saját, komolyan valószínűleg sohasem gondolt programjának fogaskerekei kapták el s húzták, rántották be a demokrácia mozgásba jövő gépezetébe.
Színház és politika
A Parlament a legjobb színház a városban; mondogatjuk hosszú hónapok óta. Okkal. Óriási jelentősége van annak, hogy a televízió 1987 ősze óta élő adásban közvetíti a parlament üléseit. Mert, egyrészt, néhány bátor képviselőnek hála, így kapott először országos nyilvánosságot az ellenzék hangja, a hatalom éles kritikája. Másrészt nyilvánosság ide, nyilvánosság oda, a parlament jó ideig még a kommunista párt szavazógépeként működött. 1988 őszén jött a fordulat. A dunai erőmű építése ellen ekkorra már országos mozgalom bontakozott ki, de a képviselők többsége, a párt és a Grósz-kormány nyomására mégis megszavazta a munka folytatását. Rosszul tették. Mert az ülés utáni napokban hetekben a sajtó lázas igyekezettel rekonstruálta tv-felvételek s fényképek alapján, hogy ki szavazott a kormány javaslata mellett s ki ellene. Negyven év óta először kellett személy szerint felelősséget vállalniuk a képviselőknek, választóik s az ország közvéleménye előtt, azért, hogy hogyan szavaztak. Ez sokkszerűen hatott, s elindította a parlamentet is a demokrácia lejtőjén. A parlamenti ülések nyilvánossága egyre nehezebbé tette a nyílt hazudozást, az üres retorikát, botcsinálta demokratákká kezdte formálni a pártcsinálta parlamenti képviselőket, divatossá tette és sztárolni kezdte a demokratikus közéleti férfiú szerepét és figuráját. S ahogy egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy az 1990-es választások már ténylegesen szabad választások lesznek, úgy a parlamenten belül is megindult, demokratizmusra még nagyobb demokratizmussal rálicitálva, a választói kegyekért folyó harc.
A háromoldalú tárgyalások néhány hónapra háttérbe szorították a parlamentet. Ezt a képviselők nehezen viselték, és – hogy mindenkit megelőzve a demokratizálási folyamat élére vághassanak – azzal válaszoltak rá, hogy októberben leszavazták saját pártjukat, és a háromoldalú tárgyalások megállapodásain messze túlmenve azonnali hatállyal felszámolták a munkásőrséget és kizárták saját pártjukat a munkahelyekről. Az időközben kettészakadt és megfogyatkozott uralkodó párt pedig, immár a maga kreálta demokratikus játékszabályok rabságában, mit sem tehet ez ellen.
A személyiség szerepe
Ha 1956 novemberének első napjaiban Hruscsov és Tito nem Kádár személyében egyezett volna meg, hanem mondjuk Münnich Ferencében, akkor – a szakértők többsége szerint – másképp alakult volna az ország történelme. Akkor aligha kerülhettük volna el a huszákizmus kényszerpályáját. Valószínűleg a két főszereplő: Grósz Károly és Pozsgay Imre személyisége is fontos szerepet játszott abban, hogy az elmúlt két évben így felgyorsult az állampárt hatalmának felmorzsolódása.
Külső szemlélőként az a benyomásom, hogy Grósz Károly kisebbségi érzésekkel küszködő, szorongó személyiség. Ezt külsőleg a kemény és zord vezető viselkedésével kompenzálta; de a belső bizonytalanság mintha arra késztette, kényszerítette volna, hogy próbálja magát elfogadtatni azokkal, akikkel együtt van (divatos kifejezéssel élve: kívülről irányított személyiség). Ebből következett az, hogy ha konzervatívokkal volt együtt, konzervatívnak mutatkozott, ha reformistákkal, akkor reformernek, ha a munkásőrökkel, akkor munkásőrnek, ha reformközgazdákkal, akkor reformközgazdának. S ha egyik nap egyik énje kemény megtorlásra késztette, mondjuk, az elszabadult sajtó ellen, másnap, más hatások alatt nem hajtatta végre ezt az elhatározást. (Lásd ezzel kapcsolatban Rév István kitűnő elemzését a HVG 1989. október 14-i számában.) Tegyük ehhez hozzá azt, hogy igen nehéz helyzetben volt; egy olyan bonyolult átalakulásfolyamat kellős közepén, amelyben nála sokkalta erősebb személyiségek is elbizonytalanodtak, eltévedtek volna. Becsületére legyen mondva, hogy a kínzó bizonytalanságra nem pusztító agresszióval válaszolt, mint elődei közül annyian.
Pozsgay gyökeresen más személyiségnek látszik. Feltűnően jól tűri, hosszú évek óta, a bizonytalanságot. Felületes analógiával élve talán azért, mert – szemben Grósz Károllyal – ő amolyan kora protestáns, „belülről irányított” személyiség. Nem véletlenül kedveli az „itt állok, másként nem tehetek” lutheri formuláját. Az a bizonyos „belső iránytű” valamikor a hetvenes évek végén kezdett el működni benne; azóta folyamatosan és óvatosan a demokratizálódás irányába haladt. De legalább ilyen fontos az, hogy kiegyensúlyozott személyisége megvédte a fanatizálódás veszélyétől, a politikai türelmetlenségtől, a hebehurgya önérvényesítés sokakra jellemző izgágaságától. S hogy ráadásul még rossz szervezőnek is tartják, politikai ellenfelei nem féltek tőle eléggé, s hagyták, hogy lassú víz partot mos alapon, akarva-akaratlan kimossa alóluk – és saját maga alól is – az állampárt hatalmi alapjait. Eddigi politikai pályafutását sokan sokféleképpen ítélik meg, de azt még legélesebb kritikusai is elismerik, hogy a Kádár-rendszer felbomlasztásában mindenképpen igen jelentős szerepet játszott. Személyiségének igazi próbaköve az lesz, ha elveszti – vagy az, ha megnyeri? – az elnökválasztást.
A gyengeség előnye
Lengyelországban a hetvenes-nyolcvanas évek folyamán fokozatosan kiépült egy második politikai erőközpont, egy erős és legitim alternatív hatalom, amely a közelmúltban megtartott választásokon már egyértelműen bebizonyította, hogy a társadalom mögötte s nem az uralkodó párt mögött áll; bebizonyította, hogy az országot nem lehet nélküle s akarata ellenére kormányozni. A magyar ellenzék még messze van ettől a ponttól. Még be kell bizonyítania erejét, létre kell hoznia a maga társadalmi bázisát, meg kell szereznie a politikai legitimitást. Ez a viszonylagos gyengeség azonban nemcsak hátrány, hanem előny is egyben. A lengyel hatalmi oligarchiát létében fenyegette a Szolidaritás és általában az ellenzék növekvő és egyre nyilvánvalóbb ereje. Ez a konzervatív erőket védekezésre, ellenállásra kényszerítette, ellentámadásra késztetheti.
Magyarországon a hatalmi elit 1987-88-ban, de még 1989 első felében is jobb tárgyalási pozícióban volt, erősnek érezte magát, s így könnyebben engedhetett, könnyebben belemehetett abba, hogy elfogadja a demokrácia játékszabályait. Vezetői még 1989 tavaszán is meg voltak győződve arról, hogy a szabad választásokat biztonsággal megnyerik majd (mert az ellenzék gyenge, szegény, szétforgácsolt, nem tudja felvenni a versenyt az ő óriási apparátusukkal). Úgy vélték, hogy ők csalják csapdába az ellenzéket és a társadalmat: belemennek a szabad választások kiírásába, majd a választásokat megnyerve negyven év után végre a társadalom jóváhagyásával, legitim módon gyakorolhatják a hatalmat. A nyári pótválasztások során – amelyeken súlyos vereséget szenvedtek – kiderült, hogy tévedtek. Ők sétáltak be a maguk felállította csapdába. Visszakozni azonban már csak erőszak alkalmazásával lehetett volna.
Miért nem lőttek?
A hetvenes években a kelet-európai diktatúrák – hatalmi szempontból – már kitűnően és olajozottan működtek. A korábbi erőszakmegnyilvánulások emléke és a mindennapi elnyomás ezernyi fojtogató, de puhább formája a félelem láthatatlan szintjét olyan magasan tartotta, hogy nem volt szükségük, vagy csak nagyon ritkán volt szükségük a fizikai erőszak nyílt alkalmazására. A félelemnek és a halk, rejtett erőszaknak ez a mechanizmusa kitűnően működik mindaddig, amit a) a rendszer zárt, nem lehet kimenekülni belőle, és b) amíg a hatalmon lévők készek arra, hogy szükség esetén, végső esetben, erőszakot alkalmazzanak.
Magyarországon a második gazdaság, a második társadalom, a második kultúra kialakulása a hetvenes években fellazította a rendszer szigorú zártságát, és nagyon lassan ugyan, de fokozatosan lejjebb szállította a félelem szintjét. A kádárista rezsim mindvégig sikeresen kordában tartotta ezt a folyamatot, s a legvakmerőbbeket, tüntetőket, ha kellett, meggumibotoztatta; 1987 őszén még Grósz Károly is ilyesmivel kísérletezett, de 1988 kora nyarától kezdve már nem tudott vagy nem akart ezzel az eszközzel élni. Lehet, hogy idegen volt tőle ez a módszer; lehet, hogy nem akarta a már amúgy is agyonzaklatott társadalmat tovább zaklatni s ellenállásra heccelni; lehet, hogy úgy vélte, civilizált magatartásával megnyerheti a társadalmat a maga felülről irányított, mérsékelt reformjainak. De a maga és a hatalom szempontjából mindenképpen tévedett. Mert – minthogy minden elmulasztott gumibotozás megsokszorozza a bátor szívek számát ?– ezzel beindította a civilkurázsi megerősödésének és a társadalom önmozgósításának egy olyan láncreakciószerű folyamatát, amelyet később már az erőszaknak csak olyan roppant kegyetlenségével s erejével lehetett volna megfékezni, amire az 1980-as évek végén, úgy látszik, már nem könnyen vállalkoznak a kelet-európai vezetők.
A Kelet-Németországban történtek még tanulságosabbak. Itt egyfelől a rendszer zártsága és, másfelől, a nyílt erőszakra való hajlandóság egyszerre szűnt meg; ez a diktatúra látványosan gyors összeomlásához vezethet. Előbb az említett zárt rendszer kapott léket; illetve pontosabban a magyar kormány kihúzott egy dugót, s ahogy az így támadt nyíláson – majd később Csehszlovákián át – keletnémetek tízezrei áramlottak ki Nyugatra, úgy szállt lejjebb és lejjebb a félelem szintje az otthonmaradottak szívében, úgy özönlöttek az utcára egyre többen. Mire a hatalom igazán felocsúdott, addigra már az erőszak olyan kemény és durva formáit kellett volna alkalmazniuk – például a hadsereg bevetését –, amelyre Honecker állítólag még hajlandó lett volna, de a fiatalabb vezetők már nem. Mert feltehetőleg féltek a nyugatnémet gazdasági segítség elmaradásától, Moszkva rosszallásától, országuk teljes elszigetelődésétől. És ijedtükben, hogy a rájuk nehezedő nyomást és az országban növekedő politikai feszültséget csökkentsék, sebbel-lobbal megnyitották még a berlini falat is. Ezen a résen azonban már nemcsak az országot korábban színültig töltő félelem áramlik ki, hanem elfolyik a diktatórikus hatalom egy része is, még akkor is, ha a pártszervezetekben, a bürokrácia közlekedőedényeiben, az erőszakszervezetek fegyvereiben, az eltorzított jogrendben, a nómenklatúra rejtett hálózataiban még bőven marad e hatalom mérgeiből.
Dominóelv és kölcsönhatás
A Kelet-Európábán lezajló átalakulásfolyamatok nincsenek szinkronizálva és egyenirányítva. Szerencsére. Nemcsak azért, mert együttesen hamarabb kiváltották volna a Szovjetunió védekező reflexeit, hanem azért is, mert a különbözőképpen kacskaringózó utak és lépéselőnyök, illetve -hátrányok már több esetben szerencsésen kiegészítették egymást, és előremozdították az általános folyamatot. Az 1981-ben bevezetett lengyel katonai diktatúra kudarca például erősen csökkentette annak veszélyét, hogy az 1980-as évek végén Magyarországon bárki is próbálkozzék ezzel a megoldással. A magyar gazdasági reformok viszont valószínűleg sok ötletet adtak a lengyel reformközgazdáknak. A LEMP veresége az óvatosan megszervezett, egypártrendszeres, félig szabad választásokon arról győzhette meg az MSZMP vezetőit, hogy jobb eséllyel indulnak, ha vállalják a szabad választások – akkor, 1988 nyarán még viszonylag csekélynek tűnő – kockázatát.
A többpártrendszer kialakulása Magyarországon a kelet-európai rendszerek egyik legfélelmetesebb tabuját törte meg, és hasonló folyamatokat indított el vagy erősített föl Jugoszláviában, s indíthat el más kelet-európai országokban. A balti országok önállósodási törekvései viszont a semlegesség felé vezető úton adtak lendületet a magyar politikának. A pozitív kölcsönhatásra példa az a versengés is, amely 1987 óta alakult ki Magyarország és Lengyelország között abban, hogy – a kedvező nyugati elbánásmód és segítség reményében – ki piacosít és demokratizál gyorsabban. De még ennél is látványosabb példa az, hogy a magyar kormány egy döntése (a magyar határok megnyitása a keletnémet kivándorlók előtt) adta meg a döntő lökést a most kibontakozó kelet-németországi átalakulásfolyamatoknak. Ez utóbbi visszahatása pedig a többi kelet-európai országban gyorsíthatja majd föl a folyamatot. És így tovább a ... demokráciáig.
Az újburzsoázia felemelkedése
Az eddig elmondottak azonban még együttvéve sem magyarázzák meg az állampártnak ezt a gyors meghátrálását és már-már összeomlását. Van egy olyan további tény, amelyről másutt már részletesen írtam, amely nélkül, véleményem szerint, ez a folyamat vagy el sem indult, vagy már rég elakadt volna. Éspedig az, hogy az utóbbi három vagy négy-öt évben az uralkodó egy jelentős hányada rájött arra, hogy eddigi bürokratikus párthatalmát s erőszakhatalmát viszonylag könnyen és veszteség nélkül alakíthatja át olyan gazdasági és politikai hatalommá, amely működőképes hatalom lesz új rendszerben, a kiépülőfélben lévő piacgazdaságban és demokráciában is. S ha ez van, akkor már nem kell olyan makacsul ragaszkodnia az adott hatalmi formához s pozíciókhoz. Akkor az állampárt már betöltötte szerepét – hatalomra juttatott és négy évtized alatt a hatalomban megszilárdított egy új politikai elitet –, nyugodtan elsüllyedhet immár a történelem hullámaiban. Az elit legjava már átszállt vagy átszállóban van egy új hajóra.
Erre az átszállásra Magyarországon sokkal jobbak az esélyek, mint más kelet-európai országokban. Itt nem választja el olyan félelmetes szakadék az úgynevezett tervgazdaságot a piacgazdaságtól, mint például a Szovjetunióban és kisebb mértékben Lengyelországban. Itt az uralkodó elit tagjai ma már szolgálati autóikon gurulhatnak át, az időközben összebarkácsolódott hidakon át, a másik rendszerbe. Magyarországon már a hatvanas évek közepe óta kiépülőben vannak - bármennyire is torz formában - bizonyos piaci mechanizmusok és vállalkozói készségek. Előbb az úgynevezett második gazdaság hódított tért, majd 1968 után megindult a vállalati szintű vállalkozás is; a termelőszövetkezetek melléküzemágai hellyel-közzel már igazi versenyhelyzetet teremtettek; a hetvenes években, a visszarendeződés ellenére, a vállalati menedzserek megtanulták, hogy az jár a jobban, aki ügyesen mozog mind a bürokrácia berkeiben, mind a piacon. A nyolcvanas évek elején az uralkodó elit viszonylag szabad utat nyitott a kisvállalkozások előtt; tette ezt egyrészt azért, mert fenyegető gazdasági válság erre kényszerítette. De tehette ezt azért is, másfelől, mert ebbe a vállalkozói hullámba már ő maga is belekapcsolódott, részben közvetlenül, részben családi-rokoni-baráti kötelékein keresztül.
Részletesen írtam arról is már, hogy a hatalom konvertálásának versenyében a legnagyobb előnnyel a kádárista politikai és gazdasági oligarchia új, a késő hetvenes, majd a nyolcvanas években feltört, fiatalabb nemzedéke indul. Ha sikerül szövetséget kötniük a vállalati menedzserekkel – akik épp azon fáradoznak mostanában, hogy állami vállalataikat magán-részvénytársaságokká alakítsák át – és a magánszférából feltörő sikeres vállalkozókkal, akkor néhány év leforgása alatt a szemünk láttára alakul majd ki egy új uralkodó osztály, új nagyburzsoázia, amely feltehetőleg nem sokban fog különbözni 19. századi francia vagy angol elődeitől. Gazdasági és politikai viselkedésében célratörő, pragmatikus és hellyel-közzel gátlástalan lesz ez az osztály. Politikailag ma még kicsit bizonytalan, szorong, nem tudja még, hogy milyen politikai erőhöz, melyik párthoz vagy koalícióhoz közeledjék. Egyelőre tájékozódik, kivár. Lehet, hogy hibát követett el, de az elmúlt hetekben-hónapokban már nem sokat tett annak érdekében, hogy megmentse volt pártját a felbomlástól. Cserbenhagyta azokat a váltásra, változtatásra képtelen társait, akik továbbra is a kádárista párt zászlaja alatt próbálnak meg hajózni. A piacgazdaság és a demokrácia már jobb szerepeket és nagyobb hasznokat ígér neki, mint a csődbe ment államszocializmus.
Vitathatatlan az, hogy a gazdasági csőd, az adósságváltás és a nyugattól való függés felerősödése, az új vezetőcsoport belső megosztottsága, a szovjet peresztrojka és általában a kelet-európai kölcsönhatások sora, a téves döntések sokasága és jó néhány más tényező is fontos szerepet játszott a magyarországi átalakulásfolyamat elindításában és felgyorsításában. De biztos vagyok abban, hogy mindezek a tényezők együttvéve sem vezettek volna a hatalmi rendszer olyan gyors és látványos felbomlásához, mint amilyennek tanúi voltunk az elmúlt másfél-két esztendőben, ha a hatalmi elit egy jelentős hányada, valószínűleg többsége, vagy legalábbis legdinamikusabb része, nem hagyja cserben saját pártját és rendszerét. Meggyőződésem, hogy ez az árulás, a korábbi, bürokratikus hatalom konvertálásának megnyíló lehetősége és a jobb, európaibb szerepeknek s nagyobb hasznoknak az ígérete kondította meg igazán és véglegesen a Kádár-rendszer lélekharangját.