2026. május 22. - 114 évvel ezelőtt, 1912. május 22-én, a parlamenti ellenzék gróf Tisza István házelnökké választásának napján is tűrhetetlenül viselkedett.
Kovács Gyula gazdapárti képviselő azzal keltett feltűnést, hogy fel akarta dönteni a szavazó urnát, ám ezt a Munkapárt egyes tagjai megakadályozták. A renitens Kovácsot fellökték, aki ennek következtében könnyebb sérüléseket szenvedett. Ezt az akcióját kevésnek érezhette, mert június 7-én a forgópisztolyát is magával vitte a parlamentbe.
Három lövésből egy se találta el Tisza Istvánt
Részlet a Gróf Tisza István, a vértanú című könyvből (Erdélyi Szalon Kiadó, 2024.)
A Délmagyarország című újság 1912. június 7-én, címoldalon közölte, hogy a képviselőház üléstermében merényletet követtek el gróf Tisza István házelnök ellen. Az történt, hogy Kovács Gyula gazdapárti képviselő a második padsor mellől, a forgópisztolyából három lövést adott le az elnöki emelvényen tartózkodó Tiszára, majd főbe lőtte magát. A házelnökre leadott lövések egyike sem talált, Kovács pedig vérző fejjel zuhant a földre.
Ez idő tájt a magyar országgyűlést erősen megosztotta az új véderőtörvény körül kialakult nézetkülönbség és vita. Tisza az ország és a monarchia biztonságának megőrzése érdekében szükségesnek tartotta az újonc létszám emelését és a katonai kiadások növelését. A botrányosan viselkedő, feldühödött ellenzék élesen támadta a törvényjavaslatot és évek óta megszokott fegyverével, az obstrukcióval (folyamatos, hosszan tartó felszólalásokkal) hátráltatta a döntéshozatalt. Tisza június 4-én a munkapárti többséggel végül megszavaztatta a törvényt.
Az ellenzéki képviselők az általános választójoggal, a nemzetiségi jogokkal és más ügyekkel kapcsolatban is szemben álltak Tisza felfogásával, s mivel akadályozták a parlamenti munkát, ezért a házelnök több alkalommal is kivezettette őket az ülésteremből. Az ellenzék a merénylet előtt jó két héttel, május 22-én, Tisza István házelnökké választásának napján is tűrhetetlenül viselkedett. Kovács Gyula azzal keltett feltűnést, hogy fel akarta dönteni a szavazó urnát, ám ezt a Munkapárt egyes tagjai megakadályozták. A renitens Kovácsot fellökték, aki ennek következtében könnyebb sérüléseket szenvedett. Ezt az akcióját kevésnek érezhette, mert június 7-én a forgópisztolyát is magával vitte a parlamentbe. Nem tudhatjuk, hogy ezt megszokásból, vagy előre kitervelten tette-e, tény azonban, hogy ő is a botránykeltő képviselők közé tartozott és az ülésterembe nem a szokásos módon jutott be.
Horánszky Lajos bankigazgató, író (1871?1944), Tisza István és kora című munkájában (szerk.: Horánszky Nándor; Budapest, 1993) így írt a merényletet megelőző pillanatokról:
„Közfeltűnést keltett Mezőssy Béla volt államtitkár viselkedése, aki eddig nyugodt vérmérsékletűnek mutatkozott. Elővett egy hosszú sípot és elkezdte fújni, úgy, hogy majd kicsattant az arca a nagy erőlködéstől. Mezőssy példáját többen is követték, s megindult a sípolás, dobolás, fütyülés, fülsiketítő lárma kíséretében. Tisza István leszállott az elnöki emelvényről, megtette rendelkezéseit, a rendőrség kivezette a botránycsinálókat, akikkel együtt kivonult az egész ellenzék.
Fél tizenkettőkor Tisza István ismét felült az elnöki emelvényre és megnyitotta az ülést. Ebben a pillanatban a baloldali hírlapírói karzaton át beugrott a terembe Kovács Gyula gazdapárti képviselő, s a második padsor melletti helyről ezzel a felkiáltással: »Van még egy ellenzéki« forgópisztolyából reálőtt az elnökre.”
Horánszky szerint Tisza rezzenéstelenül, a félelem legkisebb jele nélkül fogadta az első lövést. Nyugodtan intett az első emeleten tartózkodó felesége felé, mintegy jelezve, hogy nem történt baja. A Tiszára irányzott újabb két lövés után néhány kormánypárti képviselő Kovácsra rontott, aki a nagy tumultus közben maga ellen fordította a fegyverét. Tisza odakiáltott a Kovácsot ütlegelő honatyáknak, hogy ne bántsák a merénylőt, majd bejelentette, hogy az ülés folytatódik.
Herczeg Ferenc A gótikus ház című visszaemlékezésében (1939) kissé másként örökítette meg az eseményt. Szerinte az első lövés után Tisza fölemelkedett az elnöki székből és „rövidlátó szemével figyelmesen nézte a merénylőt, mikor pedig utolsót csattant a forgópisztoly, föltekintett a karzatra, ahol a felesége ült, és legyintett a kezével, amivel azt akarta jelezni: nem talált!” Az öngyilkosságot megkísérlő, eszméletlen Kovácsot kivitték a teremből. A folyosón az ellenzéki Hock János, „a macskafejű papképviselő”, aki azt hitte, hogy Kovács haldoklik, áldásra emelt kezekkel, műkönnyeket hullatva búcsúztatta az „áldozatot”.
A merénylő azonban nem halt meg. Nyomban Herczel Manó magángyógyintézetébe szállították, ahol maga a nagynevű sebész főorvos, kórháztulajdonos műtötte meg. A kor anarchista, baloldali megnyilvánulásai az irodalmi életet is átszőtték. A Világ című radikális hangvételű napilap például a merénylet után két nappal közölte Ady Endre Rohanunk a forradalomba című, elképesztő tiszteletlenséget és érzéketlenséget tanúsító, fentebb már idézett versét, benne a geszti uradalom birtokosára, Tiszára utaló, sértő versszakkal.
Kovács Gyula a sikeres műtét után betegágyához kérette pártjának elnökét, Justh Gyulát, valamint gróf Batthyány Tivadart (Károlyi Mihály elvbarátját), és hogy a sajtó se maradjon távol, saját sógorát, Gonda Henriket, a Magyar Tudósító szerkesztőjét is. Nevezett urak, valamint más ismert közéleti emberek sorra látogatták Kovácsot, miközben a sajtóban folyt a hangulatkeltés Tisza Istvánnal szemben. „Mind ezen erőfeszítések ellenére az izgatás mégsem hatott, az ország komoly közvéleménye Tisza István pártjára állott.”
Kovács a sikertelen merénylettel rövid időre a figyelem középpontjába került. Az érdeklődés ezután már csak 1913. novemberében, az ellene folyó per idején fordult felé. A védők ekkor számos tanút felvonultattak. Az esküdtszék elé idézték többek között Polónyi Géza országgyűlési képviselőt, aki korábban a második Wekerle-kormány igazságügy-minisztere volt. Polónyi a vallomásában Kovács védelmére kelt és igyekezett kormányellenes hangulatot kelteni. Tisza István (június óta miniszterelnök) ezzel szemben rövid és tárgyilagos hangvételű vallomást tett. Nem fogalmazott meg a vádlottal szembeni elítélő véleményt, csupán arra utalt, hogy a szóban forgó bűncselekmény megítélése a bíróságra tartozik. Az esküdtszék két nap elteltével meghozta döntését. Kovács Gyulát felmentették, amit az ellenzék nagy lelkesedéssel, a társadalom józanabbik része viszont felháborodással fogadott.
Az esküdtszék döntésével kapcsolatban Szász Károly ezt írta Tisza István című munkájában: „ez végtelenül szomorú tünete volt az erkölcsi érzés országosan megkezdődött pusztulásának, s letörölhetetlen szégyenfoltja marad az esküdtszéki igazságszolgáltatásnak.”
Herczeg Ferenc ennél is találóbban jellemezte a történteket Két arckép című írásművében: „Nyilvánvalóvá lett, hogy a pesti polgárság, amelyből ilyen esküdtbírák kerültek ki, sohasem tudná megvédelmezni a rendet, de még a maga vagyonát sem. Az arisztokrácia balga szűzei pedig nem sejtették, hogy ők már akkor a vörös terror lába elé szórták virágukat.”
Báró Fejérváry Gézát (1833?1914), a felsőház idős, aktív tagját, egykori hadügyminisztert és miniszterelnököt annyira felháborította az esküdtszék döntése, hogy azon a napon elhatározta ? elhagyja az országot. „Nem maradok olyan országban, ahol ilyen gyalázatosságok történhetnek.” – jelentette ki, majd nemsokára Bécsbe költözött.
Kovács Gyula a merénylet után lemondott képviselői mandátumáról. 1913-ban a kerületében, Gyomán, báró Perényi Zsigmond belügyi államtitkár, míg Aradon Tisza István nyerte az országgyűlési képviselő választásokat. Ez jól tükrözte az akkori közhangulatot. Kovács Gyula ezután nyugatra emigrált (1933-ban állítólag még élt), de személye hamarosan végleg a megérdemelt feledés homályába merült.
Ma már tudjuk: Tisza István és hívei jó okkal szorgalmazták Magyarország hadi potenciáljának erősítését. A kormányzat vezető politikusai ugyanis rendelkeztek azokkal az információkkal, amelyek előrevetítették egy közeli háború lehetőségét. Elegendő, ha Jánossy Dénes (1891?1966) történész, levéltáros, az MTA levelező tagja Az osztrák-magyar monarchia háborús felelőssége című tanulmányára gondolunk (Századok, 1931). Ebben ismertette azokat a kutatási eredményeket, amelyek az addig megjelent, angol, német, osztrák diplomáciai forráskiadványok, valamint szerb és orosz levéltárak szemelvényeinek felhasználásával napvilágot láttak, s amelyekből világosan megállapítható Szerbia háborús felelőssége.
A horvát bántól és a boszniai tartományfőnöktől származó jelentések és jegyzőkönyvek szerint például György szerb trónörökös „1912-ben, Zimonyon való keresztülutazása alkalmával […] kijelentette, hogy ez a terület rövidesen Szerbiához fog tartozni.” Jánossy írta: „A boszniai annexió [1908 ? nemzetközi jogi szempontból érvényes bekebelezés] után Szerbia forrongó vulkánhoz hasonlított, ahol egymást érték a monarchiaellenes tüntető felvonulások és sajtókirohanások.” György trónörökös és Nikola Pasics miniszterelnök Szentpétervárra utaztak, hogy Szerbia számára biztosítsák a cári udvar támogatását.”
A szerbek ezzel egyidejűleg elképesztő propagandát fejtettek ki az annektált területeken. Jánossy szerint „se szeri, se száma nem volt a falitérképeknek és naptáraknak, amelyekkel a szerb nyomdák a monarchia délszlávok lakta területeit elárasztották, és amelyekben Bosznia, Hercegovina, Horvátország, Bácska, Bánát és Szerémség már, mint a szerb királyság integráns részei szerepeltek. A belgrádi középiskolákban ? amint azt ottani követségünk jelentette, ? olyan földrajzi tankönyvet használtak, amelyben többek közt azt tanították, hogy Újvidék már a szerb kultúrközösséghez tartozik.” Ehhez kapcsolódik a Narodna Odbrana (Népvédelem) és a „Fekete Kéz” elnevezésű, félig-meddig illegális, de valójában a szerb kormányzat által titokban támogatott terrorszervezetek szabotázsokban, merényletekben bővelkedő tevékenysége.
A rendelkezésre álló dokumentumok és kutatási eredmények ismeretében tehát nem kétséges, hogy a monarchia és a magyar kormány vezető politikusai pontosan tudták, hogy Szerbiának és támogatóinak érdekében áll a háború kirobbantása. Tisza igyekezett mindent megtenni az ország biztonsága, védelme érdekében, de jelentős belső erők dolgoztak azon, hogy ő és politikája megbukjon. A hazaárulók aknamunkája a világháború végére elérte célját, s nagyban hozzájárult Tisza István meggyilkolásához és magához a trianoni tragédiához.
Hardy Kálmán altábornagynak Az Adriától Amerikáig című emlékirataiban (Budapest, 2008.) olvasható: „Ma már tudjuk, hogy a kritikus minisztertanácson csak Tisza István, a háborúvesztés első vértanúja foglalt állást az ultimátum ellen. Azt is tudjuk, hogy szerb titkos társaság tagja volt a szarajevói gyilkos, és ezt a politikát az orosz nagyhatalom támogatta. Az is világos ma már, hogy ha a nyugatiak békeszeretete nagyobb lett volna a […] gyűlöletnél, nem jött volna a nagy világégés…”
Attila Bánó
|