FotoMedia

A Párkányi Városi Galériában reprezentatív válogatás látható Kovács László PuTu kovácsoltvas munkáibólí
Súlyos, nyers, „csupasz vonal” kisplasztikák, lustán kanyargó vassziluett-figurák, fémraszterek, poétikus kollázsok. A szentendrei Kovács László PuTu karakteresen ötvözi, s impulzív energiákkal telíti az egymásba érõ vagy szétfeszülõ, majd újra egymásba kapaszkodó geometrikus és organikus formákat. Szobraival, „vascuhókjaival” mintha azt mondaná – mondatná, hogy nincs ellentét az absztrakció s a figuráció között, hiszen mindkét forma ugyanannak a valóságnak a gondolatát sugalmazza. Hol pengeéles, hol pedig emblematikusan tömörített munkáit alapjában véve az érzelmi azonosulás igénye és képessége jellemzi. Megragadni a lényeget egy jelenségben, a bensõ tartalmakat a külsõ formában. PuTu autodidakta vasmûves és költõ, s mintegy két évtizede magyarországi és nemzetközi kiállítások rendszeres résztvevõje. Díjai között szerepel a Hephaiston Nemzetközi Kovácstalálkozó díja (Helfatyn, 1994), az Expo-nálunk kiállítás díja (1995), Az év képzõmûves remekei díj (Hadtörténeti Múzeum, 1996), valamint a Borsodi Fonó Kovácskiállítás I. díja (1999). A mester olykor, a nagy kovácsfesztiválokon szabadtéri performanszok keretében is létrehoz egy-egy új mûalkotást. Tudását Fábry Sándor show-mûsorában is felvillantotta, igazi terepe azonban a kovácsmûhely, ahol a vasba feszülõ nomád ritmusok és álommásolatok alakot öltenek. Párkányi tárlatát Balázs György muzeológus, a Budapesti Néprajzi Múzeum fõigazgató-helyettese nyitotta meg. Stílusosan egy legalább félméteres kovácsoltvas kulccsal, amely természetesen szintén PuTu mester munkája. Balázs György szerint nem csupán nézni, megérinteni is érdemes a kiállított szobrokat. S való igaz, a megszelídített vas lélegzik, olyan mint az önmagát vizsgáló ember.
Kovács László PuTu, a modern kovácsmûvesség jeles képviselõje Tiszacsegén, szülõfaluja kovácsmûhelyében, Scheffer Gábornál sajátította el a vas megmunkálásának alapjait. „A diákévek után felkerültem Pestre, a fõvárosba – mondja –, s ott kinyílt a szemem a világra. A vas mellé társult a dzsessz, a barátaimmal különbözõ alternatív mûvészklubokba jártunk, ami ugyanolyan meghatározó lett számomra, mint késõbb a szentendrei közeg. Szentendrére elõször tanulni mentem, de rá kellett jönnöm, hogy a kiválasztott híres iparmûvész semmi újat nem tud mutatni nekem. Akkoriban többnyire kisplasztikákat kovácsoltam. A szakmai csalódás mellett viszont sok új ismeretségre, nagyszerû barátokra tettem szert, s végül a mûvészetek városában telepedtem le és alapítottam családot. Három évig a Szentendrei Kocsigyárban dolgoztam, majd 1981-tõl a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban következett egy hosszú és termékeny idõszak. A Skanzentõl 1996-ban váltam meg, közben építettem egy saját kovácsmûhelyt, egy mûtermet.”
Kovács László PuTu a plasztikák mellett számos köztéri munkát is készített, lámpákat, cégéreket, tûzi szerszámkészleteket, tömör és rácsos vaskapukat, kápolnaajtót, s megrendelésre õ kovácsolta a bécsi Schubert-ház vasalatait is a japán Takasaki múzeum számára. Párkányba némi köztéri fotódokumentáción kívül kisplasztikáit, kombinált anyagú objektjeit hozta el. PuTu, az Öregember gyakran megfordul a városban, ahol szintén több barátja él; ez alkalommal Himmler György segédkezett a kiállítás megszervezésében. A megjelenésében is mindig valami sajátos-szokatlant hozó mûvész a megnyitón finoman gyûrt-redõzött, az érintésig sérülékenynek tûnõ szirmú rózsát tûzött „egyenzakójára” – kiderült, vasvirág. A kérdésre, hogy mi adja az inspirációt egy-egy új alkotáshoz, azt válaszolta, ugyanaz, ami a verseiben is tetten érhetõ: az örök téma, a nõk. Azután az emberi kapcsolatok, és a vas-álmok. „Gyakran álmodom vassal, de azok nem az én vasaim. Tulajdonképpen más sem csinálta meg õket, viszont én sem tudom, mert ha felébredek, elfelejtem a mikéntjét. Valamit mégis elindít bennem, valahogy úgy, mint amikor jártomban-keltemben látok egy gyenge vasat, s a látvány addig dolgoztatja a képzeletemet, amíg el nem készítem a magam változatát. Az elsõ idõkben nem szívesen váltam meg a kisplasztikáimtól, szobraimtól, soha nem ez jelentette a megélhetési forrást. Mára már elkerült néhány darab a gyûjtõkhöz, de nem ez a cél. Én szerelemben állok a vassal. Hozzátartozik az életemhez.”
CSEPÉCZ SZILVIA