FotoMedia

 Száz éve született Samuel Beckett Nobel-díjas költõ, író
A magányos gyerekbõl magányos fiatalember lett, aki néha annyira lehangolt volt, hogy naphosszat csak feküdt az ágyában, s akit csak sok idõ és megfelelõ mennyiségû ital segítségével lehetett hosszabb társalgásra rávenni.
1928-ban Párizsba ment és angol lektor lett az École Normale Supérieure-ön. Nem sokkal megérkezése után közös ismerõsük bemutatta James Joyce-nak, akinek hamarosan a tanítványa és barátja lett. 1931-ben írt Proust-esszéjében már körvonalazódott világképe, amely szerint az életben a szenvedés és az unalom idõszakai váltakoznak. Ugyanebben az évben feladta állását a fõiskolán, s megkezdte vándorlását. Útja arországon, Franciaországon, Anglián és Németországon át vezetett, s ezalatt verseket, történeteket írt, s alkalmi munkákat vállalt, hogy megéljen. Utazásain számos csavargóval, vándorral találkozott, késõbbi írásainak legmarkánsabb figuráit ezekbõl az alakokból keltette életre.
Vándorlásai alatt akárhányszor Párizsban járt, felkereste Joyce-ot, ám e látogatásokon – a szóbeszéd szerint – mindketten némán üldögéltek önnön szomorúságukkal eltelve.1938-ban Londonban megjelentette Murphy címû regényét, majd végleg visszaköltözött Párizsba. A II. világháború alatt csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz, majd 1942-ben francia születésû feleségével, Suzanne Dumesnillel a németek által meg nem szállt területre menekült. 1945-ben tértek vissza Párizsba, s ekkor kezdõdött írói mûködésének legtermékenyebb idõszaka. Megírta regénytrilógiáját, amelynek elsõ része, a Molszeia és az evangéliumok parafrázisa. Folytatása a Malone meghal (1951), amelynek fõ alakja egy kórházi ágyon fekve látja szeme elõtt elvonulni egy élet valós vagy képzelt eseményeit, amelyek groteszk halálba torkollnak. A harmadik rész A megnevezhetetlen (1953) egy test nélküli tudat óriásmonológja.
Beckett nevét azonban klasszikussá vált abszurd drámája, az 1952-ben elkészült Godot-ra várva tette világhírûvé. A darab két csavargó hõse, Vladimir és Estragon az örökös várakozás állapotában él, de a változás – Godot eljövetele helyett – csak az emberi értékek lassú pusztulásában nyilvánul meg.
Késõbbi drámái közül A játszma vége (1957) és az Ó, azok a szép napok (1961) még hagyományosan színmûszerûek, de idõvel már csak pár perces jeleneteket, némajátékokat írt. Ugyanez a végletes tömörség jellemzi késõbbi prózáját is: a Semmi szövegek (1955) elbeszélés ciklusát követõ, jobbára néhány oldalas szövegeit õ maga a „memento mori” funkcióját betöltõ 17. századi holland képekhez hasonlította. Bár mûvei az elidegenedést, illúziótlanságot és reménytelenséget képviselték, Beckett volt az elsõ abszurd mûvész, aki világhírû lett, amit az is mutat, hogy mûveit mintegy húsz nyelvre fordították le, s 1969-ben munkásságáért elnyerte a Nobel-díjat. A Semmi, a Csõd és a leküzdhetetlen Magány megjelenítése, a kimondhatatlan kimondása azonban egyre nehezebb feladatnak bizonyult számára – ennek ellenére 1989. december 22-én bekövetkezett haláláig kötelességének érezte e létállapot megfogalmazását.