FotoMedia

A költészet napja alkalmából Tóth Krisztinával és Jónás Tamással találkozhattunk a Magyar Intézetben
Pozsony. Hogy közhellyel kezdjem: azt hiszem, azok akik eljöttek a Magyar Intézet költészet napi estjére, ahol Tóth Krisztinával és Jónás Tamással találkozhattunk, megéreztek valamit abból, mi a költészet. A két költõ versfelolvasásából megsejthettünk valamit, ami magyarázatféle is lehet arra a kérdésre, amelyet Roman Jakobson irodalomtudóst idézve a találkozót vezetõ Benyovszky Krisztián irodalomtörténész, kritikus is feltett a Tóth Krisztinát és Jónás Tamást bemutató Hókása és bableves címû dolgozatának legelején, vagyis hogy: „Mi a költészet?”, illetve hogy „Mi nem a költészet?”
Mivelhogy Jónás Tamás költészete, s ezt csupán a Magyar Intézetben felolvasott pár költemény alapján is kijelenthetjük, markánsan igazolja azt, hogy „elvileg bármi lehet egy vers tárgya, nemcsak a magasztos, hanem ugyanúgy a hétköznapi, banális dolgok is.” Ugyanis mint Jakobson írja: „a klasszicizmus és a romantika után már nincsenek olyan témák, amelyek jellegzetesen költõiek volnának, amelyek alapján elkülöníthetõ volna egymástól költõi és nem-költõi szöveg.” Meggyõzõ példa erre az a vers, amely egy asztallapon elejtett, a költõ felnõtté válását jelentõ szellentésrõl, magyarán – ahogy a költeményben szerepel a maga nyersességében – fingról szól. De nyíltan, õszintén és oltári élvezetesen tud írni (és felolvasni) a költõ az ember fizikai élvezeteinek tartományából merített témákról is... félek, hogy az olvasók nem néznék el nekem, ha most ugyanazzal a természetességgel – ahogy egy-egy, a Magyar Intézetben elhangzott Jónás Tamás-vers szól az életrõl – idézném ide a versbe szedett életet. Pedig ide kellene másolnom a sorokat, hiszen Jónás Tamás sajátos poétai piktúrájával festett vallomásaival mesterien emeli be a költészetbe azt is, amitõl elsõ olvasatra, hallásra esetleg megrettenünk, mert szinte megkérdezzük magunktól: mernénk magunkat vállalni ilyen bátorsággal. Benyovszky Krisztián azt írja: „Jónás Tamás lírája közvetlen hangú, vallomásos, kifejezés- és érzésorientált költészetet képvisel. Ha Jónás Tamás verseit olvasom, mindenekelõtt egy hangot hallok, egy nem szûnõ párbeszédnek, illetve magánbeszédnek vagyok a részese, mondhatni szem- és fültanúja. Egy hangot hallok, amely kijelent, állít, perlekedik és lázasan kérdez; okít, int és figyelmez. Gyakoriak nála az önmegszólítások és önfelszólítások; hol keserû, hol melankolikus, hol hetykén szemtelen, s bár vannak ironikus pillanatai, s nem idegen tõle a humor sem, alapvetõen komolyan veszi azt, amit csinál, amit mond.”
Folytathatnánk azzal, hogy igen, hiszen alapvetõen komolyan vesszük magunkat – s egy költõ, aki magát hozza, magát adja, olyan súllyal, ahogy õ, az még inkább komolyan veszi azt, amit mond. Mert Jónás Tamás olyan komoly dolgokat mer kimondani, amilyeneket mi legfeljebb a tükörképünknek vagyunk hajlandók megvallani. Ezért vagyunk verstartalmainak cinkosai, és ezért szeretjük. Bizonyára sokan vagyunk vele úgy, ahogy Benyovszky Krisztián is megfogalmazta: „Nem gondolom azt, s ezzel bizonyára nem vagyok egyedül, hogy a jó költészet kizárólag »komoly« kérdésekkel »foglalkozhat«, hogy csak ilyen versekbõl tetszik ki a költõ tehetsége. A hétköznapi, akár banálisnak is tûnõ témák megverselése olykor sokkal nehezebb, mint a gondolati vagy egzisztenciális töltetûeké.”
Benyovszky Krisztián az est bevezetõjeként elhangzott „személyes olvasónaplójában” – amellyel arra vállalkozott, hogy kedvet csináljon a két költõ verseihez – , úgy igyekezett belevinni a Magyar Intézet közönségét Tóth Krisztina és Jónás Tamás költészetébe, hogy összefoglalta lírájuk „mirõl és hogyan beszél, ha nem is kizárólagosan, de meglehetõs gyakorisággal és nyomatékkal”. Tóth Krisztina lírájával kapcsolatban kiemelte, hogy: „Számomra mindenekelõtt az idõrõl beszél, mégpedig néhány visszatérõ, magát szimbolikussá kinövõ motívumon keresztül. Kettõ ilyet emelnék ki: hó és álom. Ezek a kifejezések számos versben felbukkannak, mondhatni behálózzák az életmûvet, s vannak olyan költemények is, amelyekben szétbogozhatatlanul összefonódnak.”
Nemcsak verseket hallgathattunk, nemcsak a versekrõl hallgattunk a Magyar Intézet költészet napi estjén, magáról az alkotás folyamatáról is megtudhattunk egyet s mást. Azt, hogy kifürkészhetetlen és sokféle világra jötte lehet egy-egy versnek: születhet vizuális vagy ritmikai ihletettségbõl is. A „költõi indulat” alapja lehet hangulat, prózai sor, ám hogy annak miképpen ad testet a költõ... „fontosabb, hogy ez nálam mûködik, mint hogy tudjak róla mondani egy értelmes mondatot” – mondta Jónás Tamás.
TALLÓSI BÉLA