Főoldal Kárpát-medence Alkotás vagy pihenés?

Alkotás vagy pihenés?

E-mail Nyomtatás PDF
A magyar képzõmûvészek jobb helyzetben vannak, mint a környezõ országokban élõ kollégáik Az eddigi gyakorlat más: a képzõmûvészek, annak fejében, hogy egy-egy mûvükkel gazdagítják a Dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria gyûjteményét, a helyi termálfürdõ mellett, az önkormányzat vendégházában nyaralhatnak.

 A magyar képzõmûvészek jobb helyzetben vannak, mint a környezõ országokban élõ kollégáik Az eddigi gyakorlat más: a képzõmûvészek, annak fejében, hogy egy-egy mûvükkel gazdagítják a Dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria gyûjteményét, a helyi termálfürdõ mellett, az önkormányzat vendégházában nyaralhatnak. Azért ezek a „passzív” nyaralások sem jelentenek tartalmatlan együttlétet: vannak elõadások, eszmecserék, viták, amit a most vendégül látott tíz magyarországi szobrász többsége is pozitívumnak tartott. „Otthon ugyan közel vagyunk egymáshoz, de nem tudunk ennyi idõt azzal tölteni, hogy beszélgessünk, ami pedig fontos” – mondta Péter Ágnes budapesti szobrászmûvész, a Symposion Alapítvány elnöke. Ám az a lelkesedés, amellyel az alkotóházakról beszélt, elárulta, hogy õ is inkább a produktív együttlét híve. „Magyarországon nagyon sok mûvésztelep alakult, a Symposion Társaság ezeket fogja össze. Vannak remekül felszerelt, különbözõ anyagokra specializálódott mûvésztelepek, amelyek egész évben mûködnek, workshopok, szimpóziumok és egyéb rendezvények színhelyeként. Több vidéki mûvészeti egyetem a közeli mûvésztelepen folyó mûhelymunkából, tanfolyamokból született, mint például a pécsi Janus Pannonius Egyetem mûvészeti kara. Mindig igyekszünk meggyõzni az önkormányzatokat, hogy a városban nincs még egy olyan cég, amely a befektetett értékbõl annyit tud termelni, mint egy mûvésztelep. Mert mit ad a város? Szállást, ellátást, némi ösztöndíjat és anyagot. Mindezért mûalkotások formájában többmilliós értéket kap cserébe.” Péter Ágnesbõl a tapasztalt mûvészetszervezõ szólt, amikor a Kortárs Magyar Galériát dicsérve megjegyezte: „Nagyon remélem, hogy lesz ott egy olyan terem, ahol találkozhatnak az emberek, internetezhetnek, tanfolyamokat látogathatnak. Érdekes lenne az is, ha minden nap, amikor a galéria nyitva tart, élõ adásban megjelenne a kábeltévén. Lehet, hogy ez a kis kulturális valóságshow odavezetne, hogy aki Dunaszerdahelyen ad magára, gondja lenne rá, hogy õt is lássák a képernyõn a galéria látogatói között. Egy másik lehetõség: a galéria indíthatna egy honlapot, és mindenki, aki szponzorálja, egyúttal hozzájárul ahhoz, hogy a galérián belül különbözõ tanfolyamok indulhassanak.” Nemes Ferenc dunaföldvári képzõmûvész elmondta: az évek során sok táborban, mûvésztelepen megfordult. „Annyiban különböztek a dunaszerdahelyitõl, hogy ott alkotó munkával is foglalkoztunk. Gondolom, elõbb-utóbb itt is olyan feltételek alakulnak ki, amelyek ezt lehetõvé teszik.” Gaál Endre üvegszobrász sem kedveli a nem produktív mûvésztáborokat. Õ maga éveken át rendezett nemzetközi üvegszobrászati szimpóziumokat, amelyeken hajnalba nyúló beszélgetések zajlottak, de mellette alkotások is születtek, lehetett dolgozni, kísérletezni. Olyan munkát is el lehetett készíteni, amire saját mûhelyben, stúdióban nem volt lehetõség. A budapesti Várnagy Ildikó is egy mûvésztelepen valósíthatta meg hosszú évekig dédelgetett tervét: egy öt méter magas lovas szobrot. Arra a kérdésre, mi kell az alkotáshoz, Várnagy Ildikó így válaszolt: „Nagy fokú lelki egészség és jó fizikai közérzet, amit a mozgás biztosít. A többit meg el kell viselni.” Hogy mi az a többi? Elsõsorban a megélhetéssel járó gondok. A tábor résztvevõi közül is többen munkát vállaltak, mert nem tudnak megélni a mûvészetbõl. Péter Ágnes szerint azért még mindig jobb helyzetben vannak, mint az egykori szocialista blokk többi országának képzõmûvészei. Magyarországon ugyanis minden mûvészeti szervezet kap program- és mûködési támogatást, amelyek megpályázhatók, a mûvészek ebbõl a két forrásból juthatnak pénzhez. Most viszont úgy tûnik, hogy a szervezetek a mûködési támogatást megkapják, a programtámogatást viszont nem. „Egy ilyen rendelet véleményünk szerint felér egy hadüzenettel. Nem tudom, mi az a lépés, amellyel eredményt tudnánk elérni” – kommentálta a döntést Péter Ágnes. Márkus Péter, a mintegy 250 tagot számláló Magyar Szobrász Társaság elnöke a szervezet érdekképviseleti tevékenységét firtató kérdésemre tartózkodóan válaszolt: „A mûvészeknek egységesen kellene fellépniük, akkor nagyobb esélylyel mondhatnánk el az illetékeseknek a panaszainkat. Lobbizni kell, de ez nagyon lassan megy, apró lépésekkel lehet csak haladni.” A mai nehéz körülmények között nem könnyû egy ilyen szervezet elnökének a dolga, már az is jelentõs eredmény, ha sikerül a mûvészeknek bemutatkozási lehetõségeket biztosító kiállításokat szervezni. Gaál Endre szerint – aki csaknem egy évtizedig a Magyar Üvegmûvészeti Társaság elnöke volt, és számos kiállítást, szimpóziumot szervezett – az elnökség címként jól hangzik, de csak gonddal, bajjal jár. „Most májusban Hollandiában fejezõdött be a tavaly megnyílt, hat országban bemutatott angol–magyar üvegmûvészeti kiállítás. Mi magyarok szponzorokat kerestünk, pályáztunk, hogy részt vehessünk rajta, ugyanezért minden egyes angol résztvevõ 350 fontot fizetett a saját zsebébõl. Ilyesmi a mindennapi megélhetéssel küszködõ magyar mûvészek részérõl szinte elképzelhetetlen. Mert itt az elmúlt negyven év nemcsak a mindig amúgy is szûk mûgyûjtõi réteget irtotta ki, hanem azt az általános kulturáltságot és tehetõsséget is, hogy egy tisztes polgári család otthonában helyet kapjon egy festmény, egy szobor. Ahol egészséges módon mûködik a társadalom, nem kell állami mecenatúrára várni. Van viszont egy másik lehetõség, amely Nyugaton természetes, de nálunk az ígérgetések ellenére nem sikerül megvalósítani: hogy a cégek a nagy beruházások összegébõl bizonyos százalékot vagy akár ezreléket kötelezõen fordítsanak mûvészeti beruházásokra.” A mûvészek helyzetérõl festett sötét képbe üdítõen világos színek is kerültek. Öröm volt hallgatni Mosonyi Tamást, amikor a tanításról beszélt, amelytõl pedig eleinte annyira ódzkodott. A pécsi fiatalember nappal egy mûvészeti gimnázium tanára, éjszaka szobrász. Csemniczky Zoltán, Balassagyarmat képzõmûvészeti kiállításainak szervezõje, rendezõje arról vallott, mennyi örömmel, tanulsággal jár egy-egy kiállítás tetõ alá hozása, Buczkó György üvegszobrász sziporkázó, a mûvész és társadalom kapcsolatát taglaló elemzésében anyagi problémák egyszerûen nem kaptak helyet. De azok is, akik nem a legoptimistábban nyilatkoztak a mûvészek jelenlegi helyzetérõl, amint az alkotó munkáról, terveikrõl esett szó, szinte kicserélõdtek, nyoma sem volt szavaikban a keserûségnek. Hogy nem mindenben optimisták? Igaza van Várnagy Ildikónak: a szobrászathoz inkább fanatizmus kell, mint optimizmus. VOJTEK KATALIN
Módosítás dátuma: 2005. augusztus 18. csütörtök  

  • Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size

Olvasnak bennünket

Oldalainkat 86 vendég böngészi