FotoMedia

 Budapest, Székesfehérvár (ze) - Sebõ Ferenc 60 éves. A városunkban diákoskodó ifjúról, a Hagyományok Háza szakmai igazgatójáról, a táncházmozgalom egyik atyjáról szól a dal.

A legtöbb embernek az énekelt versek jutnak eszébe, ha Sebõ nevét hallja. Nekünk, fehérváriaknak az énekelt József Attila is, mert Jordán Tamással kétszer vendégeskedtek a Városi Könyvtár Széna téri bibliotékájában, ahol a csilláron is lógtak a költõ meg a színész és az énekes-zenész szerelmesei.
Nem volt mindig ünnepelt ez a mûfaj. Amikot az 1968-as Ki mit tud?-ra jelentkezett, nem tudták hova sorolni, ez a kategória még nem létezett. Sok év telt el, amíg az énekelt vers teret és szíveket hódított, amihez persze sok jeles elõd kitartó alkotó munkája is kellett, pédául Bartóké, Kodályé. Beindult a klubmozgalom, a jazz-, a rockzene. (Ferenc a gitárt Szörényiék miatt vette a kezébe, s vált építészhallgatóból zenésszé.) Majd a táncház és a népzene, amely Sebõ szerint: a mindenkori szórakoztató zene múltja. A népzene azért maradt fönn, mert tiszta forrásként használták, a mindenkori új divatok - ma a világzene - belõle táplálkoztak.
Úgy tûnik, mintha a mai kor letarolna minden hagyományt, értéket, ugyanakkor olyan eszközöket ad a kezünkbe, amelyek soha nem voltak, mindent rögzíteni tudunk - hangsúlyozta Sebõ a róla szóló televíziós portréfilmben. A Hagyományok Háza például azért alakult, hogy a gyûjtõ, a megõrzõ, a feldolgozó munkának legyen intézményes háttere. Olyan éléskamra ez, amelybe felcímkézve elteszik a lekvárokat, a befõtteket. Ma csak az egyik polcot használjuk, mert most a szederlekvár meg a meggybefõtt érdekel bennünket, de bármit megtalálhatunk, megkóstolhatunk, amit bespájzoltak a szorgalmas kutatók, gyûjtõk. Martin György könyvtára is ebben a házban van, sok más között Vikár Béla és Kallós Zoltán gyûjteményét is õrzik. Ének, zene, tánc - a teljes anyanyelvi kultúránk a polcokon van, és folyik számítógépes feldolgozásuk. Ez a hatalmas nemzeti kincs hál Istennek jó kezekben van.
A Gondolat/Jel-beli interjúból az is kiderült: nem kell megijednünk attól, hogy kinyílt a világ. Az sem baj, ha virágról virágra repkedve habzsoljuk mások kultúráját, csak ne feledjük a magunkét. Ám a korszakváltás olyan rohamos és gyökeres, hogy Noé módjára alaposan meg kell fontolnunk: mit mentünk át a bárkánkon magunknak és a mindent elsöprõ özönvíz (globalizáció, értékválság) utáni korszakok számára.
Sebõ optimista ember, talán azért is, mert az éneklés, a zenélés gyógyító erõ. Népzenei olvasókönyvében bizakodó vallomásra leltem: Valamennyien azt reméljük, hogy új, jobb utakat épít magának az emberiség. Ez a reménység fordítja fejünket a múlt felé, hiszen ha el akarjuk kerülni a túlhajtott evolúcionizmus csapdáit, újra és újra meg kell keresnünk a megtett utat jelzõ s az eligazodást megkönnyítõ fonalat. Ezt is mondja: a hagyományok, a szokások, a közösségek védettségébõl, az Édenbõl kikerült embernek saját verítékével kell megszereznie mindazt, amit eddig különösebb fáradság nélkül megkapott.