FotoMedia

 Könyv Marie Antoinette-rõl


Lea Singer német bestseller-szerzõ Osztrák kurva címû könyve tizenhárom beszélgetést tartalmaz „Marie Antoinette királynérõl és a pornográfiáról”. A napjainkban zajló beszélgetés résztvevõi harmincnyolc éves nõk -Marie Antoinette-t ilyen idõsen fejezték le 1793. október 16-án -, továbbá Louis, a rendezõnõ tizenegy éves fia. A keretrõl csak annyit, hogy adva van egy Sibylle Schlick nevû, Oscar-díjas filmrendezõnõ, aki játékfilmet akar forgatni Marie Antoinette-rõl. Meghívja díszlet- és jelmeztervezõjét, valamint három színésznõt, hogy felajánlja nekik a szerepet. Társaságuk tagja továbbá egy Rosa névre hallgató macskán kívül Barbara Goldman történész is, a korszak specialistája, aki folyamatosan idéz különféle korabeli röpiratokból, és megvilágítja a többieknek az események hátterét. A karcsú könyv elején olvasható, hogy „minden idézet, leírás és részlet bizonyíthatóan igaz, a jelenkorra vonatkozóak is. Csak a szereplõk személye és életútja tekinthetõ fikciónak.” A fiktív szereplõkre kizárólag azért van szüksége a szerzõnek, hogy a több mint két évszázada történt események párhuzamait megtalálja az azóta eltelt idõszakban, különös tekintettel a huszadik századi totális rendszerekre – de bõséggel filozofálnak a szereplõk a terror és a szex összefüggéseirõl az iraki Abu Graib börtönben történt, és a világsajtót bejárt kényszervallatások felidézése kapcsán is.


Az eredendõen érdekes, és eddig érdemben nem elemzett probléma elemzése, bármilyen csapongó is a könyv, figyelemre méltó. Miként hatott a korabeli francia nyilvánosságra a gátlástalan, obszcén gyûlölködés, melynek a szerencsétlen sorsú királynõ kiemelt célpontja volt? Hogyan találtak visszhangra a legképtelenebb rágalmak, melyek kimondatlanul is a legfõbb vádpontjai voltak a koncepciós pernek, melynek áldozatul esett? Mi volt a párját ritkító, évtizedes múltra visszatekintõ pornográf gyalázkodás politikai „üzenete”?


Érdemes itt kitérni a politikai hatalom és a nyilvánosság ellentmondásos viszonyára, hiszen ez még napjainkban sem zavartalan, és állandóan újabb és újabb meglepetéseket tartogat a törvényhozás, illetve a normatív szabályozás számára. Napjainkban is nehezen eldönthetõ dilemma, mi jobb, hivatalos eszközzel fellépni a gyalázkodó rágalmak ellen, vagy az érintetteknek tûrni, és ügyet sem vetni a mocskolódásra. Elképzelhetjük, hogy a 18. század végén, amikor a feudális abszolutizmus önkénye kompromittálódott, viszont valamiféle „sajtótörvénynek” még nem volt se híre, se hamva, mi mindent megengedtek maguknak gátlástalan tollforgatók, nyomdászok, és terjesztõk. Jellemzõ tény, hogy egy Lefevre nevû könyvkereskedõ már 1777-tõl kezdve a versailles-i kastély bejárata mellett árusított a királynõt lejárató pornográf irományokat, melyeket „vettek, mint a cukrot”. Bár Lefebre-t végül börtönbe zárták, és a leggyalázatosabb könyveket máglyán égette el a hóhér, ezek a „középkori” módszerek teljesen hatástalannak bizonyultak: állandóan új utánnyomások készültek.


Illegálisan forgalmazott röpiratokban, libelle-ekben már az 1774 májusi koronázási szertartás után mindennek elmondták XVI. Lajost, és különösen tizennyolc és fél éves feleségét, Mária Terézia leányát. Néhány cím: Marie Antoinette en gougettes ( M. A. a kocsmában), vagy Le Godermiché Royale (Királyi mûhímtag). 1781-ben már egy egész, illusztrált könyv jelent meg Essai Historique sur la vie de Marie Antoinette címmel, melyben a királynõ, egyes szám elsõ személyben elismeri magáról, hogy szégyenletes szajha, perverz és nimfomán, mintegy megtestesítõje a monarchia romlottságának. Ugyanezt a képet erõsítette egy másik, hasonló névtelen opusz, a Les Amours de Charlot et Toinette, és még számtalan. A hízásra hajlamos, befolyásolható király viszont fitymaszûkülete miatt (az operációt végül a királynõ Párizsba látogató bátyja, II. József rábeszélésére szánta rá magát) az impotencia megtestesítõjévé vált a népi képzeletben.





Egyenek kalácsot


A „koronás ribancot” a párizsi nép, már a forradalom kitörése elõtt „szukaként”’ emlegette – a francia autrichienne – chienne szójáték alapján -, ehhez társult az a teljesen irracionális vádaskodás, hogy a királynõ, a többi arisztokratával együtt „halálra akarja éheztetni” saját népét. A mondás, amit 1789 õszén Marie Antoinette-nek tulajdonítottak – t. i. „Ha a népnek nincs kenyere, egyen kalácsot” már akkor sem számított eredetinek, ugyanis állítólag még a tizennyolcadik század derekán mondta egy toszkán hercegnõ. De a nyilvánosság szemében ez az újabb rágalom is meggyökerezett. A királyi család balul sikerült, 1791. június 21-én Varennes-ben véget ért szökése után az addig is harsány rágalmazó kampány csak még erõsebb lett, melyet részben a királynõ nyilvánosságra hozott magánlevelei tápláltak. Ezekben számos gyûlölködõ kitétel volt olvasható a forradalmi francia néprõl.





De közben a pornográf gyalázkodás is felerõsödött. Most már nemcsak a sógorával való paráználkodással, állandó maszturbálással és ferde hajlamokkal vádolták a királynõt, de azzal is, hogy vérfertõzõ viszont folytatott a gyermekeivel, sõt, legidõsebb fiánál, Louis-nál parázna természetével „heresérvet” idézett elõ. Megjegyzendõ, hogy mindezen vádakból semmi sem volt igaz. Maria Antoinette jó anya volt, aki a korban, legalábbis arisztokrata körökben szokatlan módon maga nevelte a gyermekeit, és mert a férjétõl sok gyengédséget nem kapott, a szeretetükben talál vigaszt. Igaz, közben volt azért egy szerelme is, Axel von Fersen svéd katonatiszt személyében, aki viszont végig kitartott mellette – kortársainak többsége ezért nem tehetett volna erkölcsi szemrehányást.


Persze, politikai ügyekben már akkor is többet számított a látszat, mint a valóság. A forradalmároknak egy gyalázatosan erkölcstelen, gonosz nõszemélyre volt szükségük, hogy szimbolikus gesztusként lefejezhessék. A pornográf gyalázkodással fosztották meg „emberi jellegétõl” az áldozatot, fokozták le tárggyá, akit minden további nélkül el lehetett pusztítani. Ez a szemlélet minden további nélkül tetten érhetõ a királynõ rövid, három nap alatt lezavart perében, az esküdtek megnyilatkozásaiból. De miként lehetett volna másképp? Ha a jakobinusok könyörtelenül beolvasztották a királyi koronákat, nem kímélték a templomokat és a székesegyházakat, miért tettek volna kivételt épp Marie Antoinette-el? Ugyanakkor az ítéletek nyilvános végrehajtásánál, a királynõ lefejezésénél is, a közönség kéjvágya is szerepet kapott. „A nyilvános kivégzés nem volt más, mint a szegények peep-showja” - állapítja meg találóan Lea Singer.


Az elfojtott szexuális ösztönöket tudatosan felszabadító bûnbakképzés klasszikus példája volt Marie Antoinette meghurcoltatása és pere egy olyan korszakban, amikor még a feminizmus csírája sem létezett. Érdemes ebbõl a szempontból is szemügyre venni a francia forradalmat, melyet egy idõben sematikusan, egy újabb, még több borzalmat elõidõzõ, mégis, folyamatosan dicsõített forradalom elõzményeként tanítottak nekünk.


Pelle János