FotoMedia

 Ignácz Rózsa író, újságíró, színész és mûfordító száz esztendõvel ezelõtt, 1909. január 25-én született a székelyföldi Kovászna településen és Budapesten hunyt el 1979. szeptember 25-én. A centenárium alkalmából január 26-án ünnepi emlékestet tartottak Budapesten a Magyar Írószövetség Bajza utcai székházában. Erdélyen kívül valójában ez volt az egyetlen megemlékezés a XX. századi magyar élet egyik legtehetségesebb egyénisége születésének századik évfordulóján. Az esten megismerhettük Váradi-Kusztos Györgyi és Kántor Lajos jól megkomponált irodalomtörténeti dolgozatát, a chartás Pomogáts Béla nyilasozással fûszerezett gondolatatait, Szabó András elõadómûvész felolvasott Ignácz Rózsa mûveibõl, míg Faragó Laura éneke Erdély tájaira repítette az elõadótermet megtöltõ közönséget.
Szebeni Zsuzsa, az Országos Színháztörténeti Intézet és Múzeum munkatársa az emlékest elõtt fehér jácintot helyezett az asztalra, s ahogy elmondta, erre Ignácz Rózsa fia, Makkai Ádám kérte telefonon, mert édesanyja nagyon szerette ezt a virágot.
Vasy Géza, a Magyar Írószövetség elnöke megnyitó beszédében sajnálattal állapította meg, hogy Ignácz Rózsa születésének 100-ik évfordulóját a magyarországi sajtó nem tartotta fontos eseménynek, mert a jeles eseményrõl szinte mindenki megfeledkezett.
Pomogáts Béla irodalomtörténész, a Magyar Demokratikus Charta egyik aláírója, ezúttal is hû maradt önmagához. Szellemeskedéssel átszõtt visszaemlékezésében bõ teret szentelt a holokausztnak, a zsidóknak. Ignácz Rózsa valóban humanista írói és emberi magatartásának említésekor Pomogáts többek megdöbbenésére azt fejtegette, hogy a magyar társadalomban nyilasokból kommunisták, majd 1989 után kommunistákból nyilasok lettek. Beszélt arról is, hogy Ignácz Rózsa mûveit a nyilasok és Rákosi Mátyásék egyaránt nem szívlelték. Arról nem szólt, hogy Rákosi örökösei, a magyar kulturális életet és médiát megszállva tartó chartás társak miért „ünnepelték” elhallgatással a nagy erdélyi írónõ születésének 100-ik évfordulóját.
Kántor Lajos kolozsvári irodalomtörténész az erdélyiek szemszögébõl nézve mutatta be Ignácz Rózsa életét és munkásságát. Akárcsak Reményik Sándor, Ignácz Rózsa is az erdélyi magyarság XX. századi krónikása volt, de kettõjük utóélete eltérõ, mert az elõbbire inkább emlékeznek, mint az utóbbira. De miért ez a szelektív emlékezés, amikor Reményik lírája és Ignácz prózája a megjelenés idején egyaránt nagy tömegre hatott és mûveikben a motívumegyezés is kimutatható?- tette fel a kérdést Kántor.
Ignácz Rózsát, az Anyanyelve magyar címû regény és a két világháború közötti szociográfiai riportok szerzõjét a kolozsvári elõadó az erdélyi magyar prózairodalom egyik leghatásosabb valóságfeltárójának nevezte, akinek mûvei Kuncz Aladár, Bánffy Miklós, Ligeti Ernõ és Tamási Áron hasonló témájú írásaival együtt beépültek az egyetemes magyar irodalomba.
Ignácz Rózsának az Anyanyelve magyar címû, 1937-ben napvilágot látott regényében a magyar történelem és élettér kisajátítására vonatkozó gondolatai háromnegyed évszázad eltelte után sem veszítettek idõszerûségükbõl. A többek által megfogalmazott elmarasztaló vád ellenére a Fogarastól Lujzikalagorig és a Gyimesektõl Bukarestig ható riportjait Ignácz Rózsa kizárólag a valóság feltárásának és nem az irredenta elfogultság szándékával írta, figyelmeztetett Kántor Lajos, majd elõadását azzal a helyénvaló megjegyzéssel zárta, hogy Ignácz Rózsa teljes írói örökségével most már kötelessége lenne a magyar irodalomtörténet-írásnak is szembenéznie.
Váradi-Kusztos Györgyi irodalomtörténész fiatalos lendülettel és szép magyar kiejtéssel olvasta föl egy korábban írt szakdolgozatának megkurtított változatát, amelyben elsõsorban arra kereste a választ, hogy milyen helyet jelölt (jelöl) ki Ignácz Rózsa számára a különbözõ történelmi korszakok irodalomtörténet-írása. A válasz kiolvasható, nyomon követhetõ az 1942-tõl napjainkig Magyarországon napvilágot látott irodalomtörténeti kiadványok és általános lexikonok vonatkozó megállapításaiból, valamint a Született Moldovában címû regényrõl szóló ismertetõkbõl, kritikákból.
Ignácz Rózsa könyvei 1937 és 1948 között kanonizált mûveknek számítottak a magyar irodalomban, s az írót a magyar prózaírás egyéni stílusú folytatójának tekintették. Írói munkásságát ebben az idõszakban sokan és sok helyütt jelentõsnek tartották, így például a Nyíregyházi Tanítóképzõben kötelezõ iskolai tananyag volt. De 1948 és 1989 között a Született Moldovában címû könyvérõl nem jelenhetett meg kritika, méltatás. Ignácz Rózsa 1948-tól 1957-ig a saját mûveit nem publikálhatta.
Az 1961-ben kiadott Új Magyar Lexikon már tudomást vesz róla, de jellemzõ módon elmarasztaló szándékkal prózáját nacionalistának nevezte. Benedek Marcell az 1963-ban megjelent Magyar Irodalmi Lexikonban már tisztességesen bemutatja az írónõt. A Sõtér István fõszerkesztésében 1966-ban napvilágot látott A Magyar Irodalom Története VI. kötetében viszont Ignácz Rózsa neve csak Remenyik Zsigmond bibliográfiai adataként jelenhet meg.
Váradi-Kusztos Györgyi ezután arról szólt, hogy 1989 után igen eltérõek a vélemények Ignácz Rózsa mûveinek irodalmi megítélése terén. Könyvei ismét megjelenhetnek, mint például a Püski Kiadónál és a csíkszeredai ProPrint Kiadónál. A politikai cenzúra tehát elvileg nem jelenthet akadályt, s mûveit Erdélyben és az anyaországban igyekeznek rekanonizálni. 1989 után Erdélyben, illetve erdélyi szerzõktõl is olvashatunk például a Született Moldovában címû könyvvel és Ignácz Rózsa más mûveivel foglalkozó írásokat, elsõsorban Kántor Lajos és Sombori Sándor tollából a marosvásárhelyi Látó címû szépirodalmi folyóiratban és a sepsiszentgyörgyi Az Ige református gyülekezeti lapban.
Szebeni Zsuzsa az esten levetítette és magyarázta az Ignácz Rózsáról készült fotókból álló, az Országos Színháztörténeti Intézet és Múzeum által nemsokára bemutatásra kerülõ gyûjtemény anyagát. Faragó Laura énekmûvész a klézsei Petrás Ince János által gyûjtött Csángó himnusz eléneklésével zárta az ünnepi megemlékezést.
Hering József