FotoMedia

A kép és zaj uralma a pótvilágban
Világunk bonyolult. Vagy egyszerû. Vagy mégsem? Mihály István erre (is) keresi a választ, (kis) csokorba gyûjtött írásaiban*. Mintegy szellemi mankót nyújt annak, aki veszi a fáradtságot és megpróbál látni, nemcsak nézni, az evilágban. A többiek része maradjon csak a “képernyõ jótékony homálya”… mert tükrünk bizony a képernyõ, de akkor miért nem látjuk, nem akarjuk látni benne magunkat!? Ahhoz bizony ki kéne kapcsolni azt a bizonyos készüléket, s akkor tán megrémülnénk önmagunk (torz)képétõl.
Világunk bonyolult. Vagy egyszerû. Vagy mégsem? Mihály István erre (is) keresi a választ, (kis) csokorba gyûjtött írásaiban*. Mintegy szellemi mankót nyújt annak, aki veszi a fáradtságot és megpróbál látni, nemcsak nézni, az evilágban. A többiek része maradjon csak a “képernyõ jótékony homálya”… mert tükrünk bizony a képernyõ, de akkor miért nem látjuk, nem akarjuk látni benne magunkat!? Ahhoz bizony ki kéne kapcsolni azt a bizonyos készüléket, s akkor tán megrémülnénk önmagunk (torz)képétõl . A “tükröm-tükröm mondd meg bátran” mesebeli bátorsága, avagy sárkányölõ civil kurázsija már csak vegyileg elemezhetetlen mennyiségekben kimutatható a ma “(por)hüvely-embereiben”, multi-rabszolgáiban.
Mert a „pótmodern” világunkban „nem lehet eltévedni, csak tévelyegni”, ahol a folyamatokat, urambocsá’ tényeket már nem szükséges megérteni, elég félreérteni azokat, sõt legjobb tudomást sem venni róluk, hacsak nem két ajtóval arrébb történnek, de akkor sem kötelezõ.
A tudatlanság kultúráját éljük, állítja a szerzõ és sajnos igaza van. Számos tükrét, rétegét, vagy fejezetét, (tessék választani) tárgyalja Mihály István, a Filmtettben és más rangos folyóiratokban megjelent rövid tanulmányaiban. Mindegyik téma, önmagában megérdemelne egy-egy hosszabb, „kövérebb” kötetet, de gondolatébresztõnek, vitaindítónak (alapnak) így is megteszi. Híradó, természetfilm, dokumentumfilm, krimi, pornó, csak pár címszó a tárgyaltakból, vagyis a mai (képi) világunk sokrétû, bár korántsem exhausztív, kimerítõ elemzése. Mert a kép uralja mindennapjainkat, s nem utolsósorban a zaj, melyet néha zenének nevezünk, pedig nem más, mint „életmûködést javító eszköz”. Ez lenne a mai „screenagerek” pótvilága? Nem is annyira pót az, kezd egyre inkább valósággá válni, lásd „mai” tinédzserek, akik fülhallgatóval a fülükben, mobiljuk csiti-piti képernyõjére meredve rohangálnak a „valóságban”, vegyük a közúti forgalmat, például.
Már az (anya)természetet is csak „showbohóc”-ként tudjuk látni, láttatni, világít rá a szerzõ, s igaza van, sajnos. Lásd az összes csatornán forgó-pörgõ, majmok-elefántok-prérikutyák-giliszták „intim” életét bemutató, de nem elemzõ természetfilmet. A frontember is egy-egy igazi sómen, aki sok részen keresztül, fáradhatatlanul produkálja magát. Szegény Attenborough, ha ezt látná... Ugyanez a hozzáállás jellemzõ, (teszem én hozzá), a „kultúrsómenekre”, akik rommezõkön rohangálnak-lihegnek keresztül és percek alatt letudnak egy-egy (tiltakozásra sajnos, már képtelen) ókori civilizációt. A mindentlátó nagylátószögû optika képmezejét, természetesen a kirakatember ábrázata tölti ki, a mûsoridõ zömében.
Apropó, showmen. Mihály István tárgyalja, tanulmányozza a tévéhíradó, mint show(sított) mûfaj jelenségét. Ugyanis, a tájékoztatás, mely elsõdleges kellene legyen, sokadlagossá válik, lényeg a „tájékoztatás látszatát õrizgetve szórakoztatni és szenzációhajhászni, bármi áron”. A fõfigura itt is, (mint mindenütt), a sómen, akarom mondani a mûsorvezetõ, aki „visszatérõ attrakció”-ként szerepel. Aki nem hiszi, nézzen meg egy kereskedelmi, vagy akár „királyi” hírmûsort... nesze neked „reality”, annál is inkább, mert a „rövid”, „short”, vagyis a hírklipp „már egyértelmûen a reality show dramaturgiájával, eszköztárával dolgozik”. Errõl ennyit.
Szóval, a hõsök helyett antihõsök? Nem, rosszabb: poszthõsök, akikre már a jó-rossz törvénye sem érvényes, csak egy, az örök erõszaké. Õk már nem immorálisak (erkölcstelenek), de ammorálisak (erkölcsnélküliek), mint a multik. Mert a mindenkori alkotások (képzõmûvészet, zene, épitészet, stb), vagy ami most divat, az intermédia, ami minden akar lenni egyszerre, több-kevesebb sikerrel (lásd az egy fenék-több ló esetét), híven tükrözik azt, amit némi archaizmussal élve, korszellemnek neveznék. Még a pornóipart is tollhegyre tûzi a szerzõ, egy másik tanulmányában. Miért pont azt ne, hiszen ez a mûfaj (is) híven tükrözi korunk lelki(etlen) állapotát. Mert, szerinte „a pornó megmarad nemi gimnasztikának, a lelketlen testrészek primitív lecsupaszítottságával”. No comment.
Inspirált írás a Twin Peaks „mûfajközi” sorozatot elemzõ, bár számomra, egyszerû elme számára, néhol kissé szakzsargonosra „fogta a figurát”. Bevallom, annak idején nálam nem jött be a Cooper felügyelõ hol komoly, hol flúgos, hol kész röhej nyomozása. Úgy kell nekem, miért nem olvastam idejében Mihály István ezirányú tanulmányát, akkor más szemmel nézem eme mûalkotást, talán. Most már késõ. A szerzõ szinte snittenként szétszedi, elemzi, kivesézi a nagysikerû tévésorozatot, mely mára klasszikussá, mûfajteremtõvé nõtte ki magát. Lehet, én is elõveszem a ládafiából a megsárgult tekercseket, s újra megnézem, immár mûfajközi szûrõvel ellátott szemüveggel...
No, de félre a tréfával, a következõkben komoly mûfajról lesz szó, mert a krimi az, ugye? Legalábbis annak indult, valamikor, a hõskorban, mikor a bûn még megérdemelte a bûnhõdést, s el is nyerte azt, tuti biztos. Talán ezért választotta Mihály István a két nagy klasszikust, a gyûrött Columbót és a táskásszemû nyugatnémet erkölcscsõszt, Derricket. Mert „Derrick-hát nem egy Columbo, az biztos”, ez a végkövezetetése, igen helyesen, a szerzõnek. Az elsõ egy apafigura, „õsöreg bútordarab”, vagyis a (rég odalett) biztonságérzetünket ápolja egy kicsit, mert „szigorú, következetes, korrumpálhatatlan”. Átlátható és kiszámítható, gyakorlatilag kortalan, bár nemrég vettünk végsõ búcsút Horst Tapperttól, a figurához nõtt szálfatermetû színésztõl. Columbo ennek ellentéte, õ a gyermeki énünk játékosságát szólítja meg, mert õ a „nálunk okosabb, de nem nagyképû cimbora”. Tehát, legbelül, a két figura nagyon jól kiegészíti egymást, mert ha „elrepül egy nehéz kõ, akkor jöhet a felügyelõ”...
Ennyit, röviden, a nagyobb publicitást (is) megérdemlõ kötetrõl, amely Mihály Istvánnak, mai világunkról alkotott képét(-eit) közvetíti.
Mondhatnám, néhol görbe tükör ez, de, szerintem inkább a fordítottja igaz. Torzult világunkban, sík tükör mit mutathatna? Ha nem akarunk látni, ott a „bökõ”, s megvilágosodik a (plazma)képernyõ és jótékony homályba borulhat az elménk.
Völgyi Marcell