A népzene ünnepe Kassán

2005. december 01. csütörtök Új Szó
Nyomtatás
A huszonöt éves Csámborgó zenekar jubileumi koncertje nagy sikert aratott a Thália Színházban
A Csámborgó zenekar jubileumi koncertjére zsúfolásig megtelt a kassai Thália Színház.

 A huszonöt éves Csámborgó zenekar jubileumi koncertje nagy sikert aratott a Thália Színházban
A Csámborgó zenekar jubileumi koncertjére zsúfolásig megtelt a kassai Thália Színház. A jelenlévõk között valamiféle titkos kapcsolat, szavakkal megfogalmazhatatlan összetartozás-érzés volt sejthetõ. És nem csak arra gondolok, hogy régi ismerõsök köszöntötték egymást, hogy ott folytatódtak a beszélgetések, ahol évekkel ezelõtt abbamaradtak, hogy a nõi mosdóban az volt a téma, melyik zenész öregedett, fogyott le vagy épp fiatalodott meg az évek alatt. A közönség nagy része annak idején táncolt az Új Nemzedékben, eljárt a Csámborgó-táncházakba, vagy családtagjai, ismerõsei voltak benne nyakig a népzenei mozgalomban. Csak remélni merem, hogy „véletlen” betévedõkbõl is akadt néhány rajtam kívül, akik úgy viszonyulnak a magyar népzenéhez, mint Petõfi a zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tájához. Mert az õs-Csámborgót hallva a beavatatlan zsurnaliszta is megérez valamit abból a hajdani „mozgósító erõbõl”, a nagykaposi, szepsi, nagyidai táncházak hangulatából. A zenekar eredetileg a Richtarcsík Mihály alapította Új Nemzedék tánccsoportot kísérendõ jött létre, aztán hamarosan kiderült, hogy ez a formáció (Szabó Gábor prímás, Sterbinszky László bõgõs, Kováts Marcell brácsás, dudás és klarinétos) többre hivatott. Csakúgy, mint az „életben”, a kassai koncerten is késõbb csatlakozott hozzájuk Kanóc Csaba cimbalmos, majd pedig Szvorák Katalint invitálták színpadra, akivel az õs-formáció annak idején végigturnézta Európát. Ezúttal is egy nagy utazásnak lehettek fültanúi a jelenlévõk: bonchidai, gyímesi, nagysajói, szatmári, bodrogközi, mátyusföldi és gömöri dallamok váltották egymást, majd régi népi énekek feldolgozásai következtek. Közben Kováts Marcell körül kicserélõdtek a zenészek, a fiatalok vették át a hangszereket.
Az új Csámborgót több rendezvényen hallottam már, de valójában csak ezen az estén tudatosítottam, mekkora dolog egy fiatal generáció tagjait megnyerni a népzenének. Kováts Bálint például pöttöm kissrácból, afféle érdekes színfoltból fejlõdött komoly prímássá édesapja mellett, ráadásul még most is csak tizenhat éves, bármi lehet belõle. A másik két fiatalra, Major Imre cimbalmosra és Perjési Gábor bõgõsre is illik a „reményteljes” jelzõ, Kováts Marcell multi-instrumentalista pedig ilyen társaságban egyszerûen nem öregszik. Neki köszönhetõ, hogy a Csámborgó-koncertek egy idõ után hangszerbemutatóvá válnak, aminek az esztétikai élvezeten túl némi tanító-nevelõ jellege is van.
A szünet után igazán különleges csemege következett: a Téka zenekar. Szalaggal sem kellett átkötni õket ahhoz, hogy a saját szülinapi ajándékomnak tekintsem a koncert második részét, pedig többször is elmondták, hogy a Csámborgót jöttek felköszönteni. A Téka talán nem igényel bõvebb bemutatást, népzenei berkeken kívül is fogalomnak számítanak, a szakmabeliek közül pedig sokan tanítómestereiknek tekintik ezeket a zenészeket, akik egyebek mellett tekerõ és duda szaktáborokat szerveznek nyaranta. A Csámborgó tagjait is õk vették gondoskodó szárnyaik alá annak idején, többször meghívták õket népzenei táboraikba, és ráadásul gyakran valamennyi ezzel járó költséget õk fedeztek a felvidéki kollégák számára.
Nos, punk-rockon felnõtt városi leánykaként azt mondhatom: a Téka bárkit percek alatt meg tud fertõzni a népzenével, mert amit csinálnak, az a lélek legmélyebb rétegeibõl csalogatja elõ az õsi magyar dallamok iránti fogékonyságunkat. Ahogyan Lányi György kontrázik, azt csakis underground folknak lehet nevezni, Vizeli Balázs pedig gyorsabban játszik hegedûjén, mint amilyen gyorsan a fülem be tudja fogadni a hangokat. Ráadásul hoztak magukkal egy cimbalommûvészt, Lukács Miklóst, habnak az én szülinapi tortámra. Hallottak már önök valakit úgy cimbalmozni, mintha kopogó esõben az eresz alatt balalajkázna? Nos, én már igen... És a „nemzetközi helyzet” még ezek után is „fokozódott”: a legvégén színpadra penderült Potta Géza, Európa egyik legjobb hegedûse, hogy igazi jam-sessiont vezényeljen le az állva tomboló közönség elõtt. Géza bácsit szó szerint nem lehetett elhallgattatni, két szám is elhangzott terven felül, a legutolsó úgy, hogy a kísérõ zenészeknek fogalmuk sem volt, mit akar játszani az öreg, csak mentek utána, mint hadvezérük után a hû katonák. Szemtanúk elmondása szerint az éjszaka az utolsó villamos elzötyögését követõen táncházzal folytatódott, amely hajnali kakasszóig tartott, némi töltött káposztával körítve. Egy biztos, rég nem volt ekkora népzenei ünnep Kassán.
JUHÁSZ KATALIN

Módosítás dátuma: 2005. december 01. csütörtök