Beszélgetés Lábik János festõmûvésszel, akinek a közelmúltban három önálló tárlata volt látható
A neves párkányi festõmûvész – aki a Párkányi Képzõmûvészkör alapító tagja és vezetõje, több képzõmûvészeti díj tulajdonosa – hetvenkét évét meghazudtoló energiával tevékenykedik. Jelenleg éppen új, ismét Magyarországon nyíló tárlatára készül, rejtély, hogy a rengeteg szervezés mellett hogyan jut ideje a festésre. Mert képekkel telezsúfolt, saját kezûleg épített tetõtéri mûtermében sorra születnek az új alkotások. Lábik János tájképfestõ, az ezerarcú természetet mutatja meg üde és élénk színekkel, párás, tompa fényekkel vagy súlyos, sokszólamú lángolással. Hagyományos festészeti módszerek alkalmazásával alkot, mégis lenyûgözõ változatossággal. A természet képeit saját egyéniségéhez igazítva viszi vászonra, s minden mozzanatában ott bujkál valamiféle nyugodt derû és bensõséges csönd.
– Engem elsõsorban maga a természet inspirál – mondja Lábik János –, a szülõföldem, a párkányi és esztergomi táj, és persze a vizek, a Duna, a Garam, a környékbeli holtágak. Nagyapám halászmester volt, apámmal együtt a vizek szerelmese. Tõlük örökölhettem a természethez való vonzódásomat. Világéletemben kinn szerettem dolgozni a terepen, még mínusz tizenhét fokos hidegben is festettem a Garam partján. A mûteremben már inkább csak igazítottam a képen. Édesapám is festett, olajjal dolgozott, így én is olajjal kezdtem, aztán jött a pasztell, az akril, az akvarell. Szerintem ez utóbbi a legnehezebb, mert ha a vízfestéket felviszi az ember a papírra, azon már nemigen lehet változtatni. Mostanában érzem már az éveket, kevesebbet dolgozom kinn olajjal, inkább csak vázlatokat készítek.
– Említette, hogy elsõ mestere az édesapja volt. Hol és hogyan képezte magát?
– A két világháború között születtem, és ez erõsen befolyásolta a sorsom alakulását. Esztergomba jártam iskolába, az Esztergomi Képzõmûvészeti Szakkörben és mûvésztelepeken tanultam a képzõmûvészetet. Nagy hatással volt rám többek között Novák Lajos, valamint Szõnyi István festõiskolája, de mindig a saját elképzeléseimet igyekeztem megvalósítani.
– Vannak mûvészek, akik egy-egy tájról kitörölhetetlen nyomokat hagynak vizuális emlékezetünkben. Az ön mûvei is ilyenek. Az ember szinte benne érzi magát a képben...
– Igen, van egy mondás, miszerint ahhoz, hogy az éjszakát megérezzük, kell, hogy annak hûvös árnyéka áthassa a lelkünket. A természetben semmi sem állandó, minden pillanatról pillanatra változik. Elég, ha egy felhõ átvonul az égen, és még a levelek zöldje is megváltozik. Ezért szeretek én a szabadban dolgozni. Ha valamely látvány vagy színharmónia megragad, azt igyekszem rögzíteni. A természet kifogyhatatlan motívumokban, hangulatokban, és a tájba beletartoznak az emberi alkotások is: templomtorony, tóparti stég, távoli hidak...
– Festõként soha nem tekintett messzebb a Duna menti tájtól?
– De igen. Több európai országban festettem, de az én világom az itteni táj. A szülõföld.
Ismerõsei, barátai, tisztelõi tudják önrõl, hogy idõnként elajándékoz egy-egy képet.
Ez így van, sõt néhanap el is adok néhányat. Valamennyi a szívemhez nõtt, de hát a nyugdíjból nem hogy ecsetre vagy festékre, másra sem igen futja. Egyszer megesett az is, hogy a tudtom nélkül „adtam el” egy akvarellemet. Magyarországon, Tatabányán volt kiállításom, és az egyik képem eltûnt. Fél évvel késõbb hívott az ottani rendõrség, hogy elfogták a tolvajt, aki többek között az én festményemet is értékesítette Budapesten. Azt, amit én úgy tízezer forintra értékeltem, negyvenezerért adta el. De mivel annak idején nem jelentettem a lopást, sem a pénzt, sem az akvarellt nem kaptam vissza.
– Hogyan látja az itteni festõk helyzetét?
– Amióta 1990-ben megalakult a Szlovákiai Magyar Képzõmûvészek Társasága, szervezettebb lett az életünk, több lett a lehetõségünk országos szinten is megmutatkozni a nagyközönség elõtt. Sajnos azt is ki kell mondanom, hogy az ember olykor éppen a szakmán belül kapja a legnagyobb pofonokat. Talán nemtörõdömségbõl, talán szándékosságból vagy irigységbõl. Én mindenesetre igyekszem magam túltenni az ilyesmin, a saját régiómban több kulturális egyesület tagja vagyok, rengeteg helyre hívnak, és úgy érzem, szeretettel. Az ilyen kapcsolatokat kell megbecsülni, minden mást pedig elfelejteni.
CSEPÉCZ SZILVIA