Duncsák Attila festõmûvész és Szabó Ottó grafikus a kassai Thália Színház Márai Stúdiójának kávéházában
Szenvtelen hírügynökségi tudósítóvá is átváltozhatnék, az lenne a legegyszerûbb: A kassai Thália Színház Márai Stúdiójának kávéháza március 8-án zsúfolásig megtelt a festészet iránt érdeklõdõk fiatalokkal és idõsebbekkel. Az egyetemistákat és középiskolásokat tömörítõ Kikelet Kassai Ifjúsági Közösség, valamint a Rovás Új Értékrend egyesület közös rendezvénye a Filter nevet kapta, a szervezõk havonta szeretnének meghívni egy-egy Kassához kötõdõ mûvészt vagy közéleti személyiséget kávéházi beszélgetésre. Az elsõ vendég az Ungvárról származó, évtizedek óta Kassán élõ képzõmûvész, Duncsák Attila volt, aki saját mûveinek elemzése mellett szentpétervári diákéveirõl, ihletet adó olvasmányélményeirõl, a mûvész és a polgár társadalmi szerepérõl, valamint az életében fontos városokról is mesélt. Az est házigazdája Szabó Ottó grafikusmûvész volt.
Költõi is lehetnék, titokzatos és elvont: A mûvész alkotás közben egy másik dimenzióba lép át, oda, ahol képpé alakul a gondolat. Elrugaszkodik az õt körülvevõ sivár világból, a mindennapok idegõrlõ valóságából a fantázia birodalmába. Nem csupán sajátosan ábrázolja az õt körülvevõ világot, hanem egy ideális világról szõtt álmait, vágyait is vászonra viszi. Szürreálisan elrendezett kirakatok ezek, melyek minduntalan egybemosódnak a realitással. Felbukkannak a Montmartre utcácskái, de valami miatt az egész olyan, mintha Kassán történne. Ha meg akarnám spórolni a melót, „magamhoz nyúlnék”, mert egyszer már próbáltam szavakba önteni Duncsák Attila képeit ezeken a hasábokon. Valahogy így: Elsõ látásra esetlegesnek tûnõ kompozíciói valójában az utolsó részletig céltudatosak, mélységük van, és afféle törött tükrökként funkcionálnak. Ezek a tükrök gyakran a mi csodálkozó arcainkat mutatják, amellett, hogy vizuális feladványoknak is tekinthetõek. Olyanok, mint az agyunk mélyérõl felvillanó, érzésekbõl, hangokból, színekbõl és képekbõl álló kollázsok, amelyek egy-egy szó kapcsán („Eposz”, „Hajó”, „Színház”, „Karnevál”) bevillannak.
A jó hangulatú beszélgetés közepe táján ráadásul mellém ültették rég nem látott barátaim négyéves, tündibündi kislányát, aki stílszerûen rajzolni kezdett a keze ügyébe kerülõ cetlikre, elvette a tollamat, amellyel jegyzetelni próbáltam a beszélgetésen elhangzottakat, sõt folyamatosan kommentálta is, amit rajzol.
Szóval kutya nehéz helyzetben vagyok, mert hogyan is adhatnám vissza a jópofa anekdotákat, a cinikus félmosolyokat, a mûvészet válságáról és a fogyasztói társadalom káoszáról elejtett tanulságos mondatokat. Félek, nem születne belõle olyan szókollázs, mint amilyen képkollázsokat Duncsák Attila csinál. Mert az õ látszólag szintetizáló szándék nélküli kollázsai mögött ott lapul a világ összerakásának, a valóság kiderítésének, az értékek megõrzésének szándéka. Mintha állandóan figuralitásra törekedne, ám valami vagy valaki minduntalan összerázná a kirakójáték apró elemeit.
Lokálpatrióta húrokat se pengethetek. Duncsák Attila Kassához való kötõdése ugyanis nem minden kritika nélküli. Kárpátaljáról költözött, szinte menekült a városba 1982-ben, számos képén jelenik meg Kassa, ám ha úgy tetszik, pusztán esztétikai megközelítéssel képes szemlélni a „festõi” utcákat. Itt-ott bevillan Szentpétervár, Észak Velencéje, valamint a valódi Venezia karneváli forgataga.
Mindezeken már a beszélgetés alatt elkezdtem törni a fejem, néha elragadtam a tollamat Zsófitól, és lefirkantottam, hogy Duncsák ugyan lakótelepi lakásban él és alkot, ám festményein kiszínezi a világot, mintha menekülne az õt körülvevõ sivárság elõl. Vagy hogy a fiataloknak azt tanácsolja, járjanak nyitott szemmel, érzékeny belsõ radarral, mert a szépség iránti fogékonyságot a tanárok nem tudják megtanítani nekik.
Mellettem közben elkészült még egy királykisasszony, ennek a pici lánynak könnyû, a rajztehetséget génjeiben hordozza: mindkét szülõ képzõmûvész. Ha erre a pályára lép, nagy tülekedésre számíthat, szerencse is kell az érvényesüléshez, hatalmas a harc, a könyöklés, ráadásul meggazdagodni semmiképp sem lehet belõle. Állítja Duncsák Attila, és iszom minden szavát, hiszen ritkán szólal meg, ám mélyeket mond. De még mindig nem tudom, hogyan vetem papírra a hallottakat. Aztán a nõi vécében megszületik a megoldás. Két tizenéves lány beszélget. „Az elején azt hittem, unalmas lesz, de aztán olyan szépen elmesélték, mi van a képeken, hogy én is látni kezdtem a lényeget. Nehéz lehet egy festõnek, mert ha nem akar kompromisszumokat kötni, csak reménykedhet benne, hogy megértik, amit ki akar fejezni”. Mire a másik csaj: „Ja, nehéz lehet neki. Fõleg mostanában, mert mindenki a tévét bámulja, kevesen járnak kiállításokra. Még kevesebben engedhetik meg maguknak, hogy festményt vegyenek. Szerinted mennyibe kerülhet egy ilyen kép? Talán nem is lehet felbecsülni a valós értékét. Majd ötven, vagy száz év múlva fog kiderülni”.
Köszönöm, lányok!
JUHÁSZ KATALIN