Április 18-ig tekinthetõ meg Nádas Alexandra és Nagy Gábor kiállítása a komáromi Limes Galériában – az alkotások lelkünk szervezettségét szólítják meg
Véletlenül csöppentünk Nádas Alexandra és Nagy Gábor Belsõ architektúra címû kiállításának megnyitójára a komáromi Limes Galériába.
Nem ismertem a kiállító mûvészek munkásságát. Ám az az elsõ pillanatban feltûnt, hogy a templomból kialakított galériában elhelyezett mûalkotásokról valamiféle intellektuális rendbe rakott, állított, helyezett világ képe sugárzik. Egy olyan világ képe tûnik fel mûvészi üzenetben (a helyszínhez inkább az illene: jelenedik meg mûvészi látomásokban), amely a Limes Galéria templomi, mûvészetet és más szellemiséget szolgáló terében még inkább felerõsödik.
Talán azért is lehetséges e hatás, mert a közönség elé tárt alkotásokról, a mértaniasan szerkesztett, minimalizált formai megoldásokkal megidézett, mélyen elemzett világból valamiféle õserõbõl eredeztethetõ, misztikus-kultikus sejtelmesség árad. Ebben az érzetben erõsítettek meg Borsos Mihálynak, a Társalgó Galéria mûvészeti vezetõjének gondolatai, amikor tárlatnyitó beszédében arról szólt: „Rendkívül fontos, hogy a mûvészek alkotásai eljussanak a befogadó közönséghez: a mûvek szólhatnak az értelemhez, a szívhez, az érzelemhez, de igazából elég az, ha rácsodálkozunk az értékteremtõk világról alkotott, képekben megfogalmazott véleményére.” Minden bizonnyal ez történt, elég volt belépni a szentélybe, s az ember rácsodálkozott a két magyarországi mûvész által teremtett erõs kisugárzású „belsõ architektúrára”, a „szakralitás szintjére emelkedett artisztikumra”.
Valószínûleg erre a hatásra – amelyet a mûvészi eszközökkel létrehozott „belsõ architektúrának” és a templom „belsõ architektúrájának” páratlan találkozása váltott ki – utalt megnyitóbeszédében Borsos Mihály is, amikor azt állította, hogy Nádas Alexandra és Nagy Gábor kiállítása „új értelmet ad a »vernissage« fogalmának”. Ez a páratlan találkozás pedig azért lehetett olyanynyira intenzív kisugárzású, mint amilyennek érezhettük a megnyitón, mert Nádas Alexandra és Nagy Gábor munkái a szakrális térben valóban „belsõ gondolatiságunkat, lelkünk szervezettségét szólították meg”. Ettõl az intenzív találkozásélménytõl volt „más ez a vernissage”. S ehhez az élményhez hozzájárul az is, hogy Nádas Alexandra festészetének pontosan szervezett terei és struktúrái, természet-gyökerû megközelítései „a harmónia iránti néma sikoly és határtalan vágyakozás” megnyilvánulásai, s efféle vágy – a harmónia óhajtása – legtöbbünkben erõsen ott munkál. Erre a sokunkat gyötrõ hiányérzetre hathatott katalizátorként a Limes Galéria külvilági hatásoktól megõrzött, tiszta, átszellemiesült terében az a mûvészi gesztus, amelylyel Nagy Gábor a tájba, a természetbe vonul vissza, oda, ahol – amíg az ember közbe nem lép – valami láthatatlan, nem mindennapi, természetfeletti erõ teremti meg a harmóniát.
A Belsõ architektúra címû kiállítás ebbõl a harmóniából próbál sejtetni valamit; ennek az intelligensen helyre rakott, rendbe szedett világnak a képét igyekszik összerakni.
TALLÓSI BÉLA