„Rangos gyûjtemény ez, de vannak a rangos képek között még rangosabbak, és azok mindig elõtolakszanak”
Olyan sok a tavaszt ábrázoló kép a gyûjteményben, hogy kitelik belõlük egy kiállításra való?
A Kortárs Magyar Galéria statútuma elõírja, hogy a gyûjteményben lévõ alkotásokból évente három válogatást kell bemutatni. Ha ezt valamiféle mechanikus vetésforgó szerint csinálnánk, már a második alkalom után unalmas lenne. Ezért mûvészettörténész kollégáimmal, akik ezt a válogatást szokták végezni, azt találtuk ki, hogy valamilyen vezérfonalat alakítunk ki egy-egy kiállítási anyaghoz. Amikor gondolkodni kezdtem, mi legyen a tavaszi gyûjteményes kiállítás vezérmotívuma, eszembe jutott, miért ne legyen az maga a tavasz. Néhány kép a tematikájánál fogva adott volt. Petõfi Sándor arcképe Szurcsik Jánostól március 15-ét idézi, a színei még a magyar nemzeti színeket is hozzák. És adottak voltak a húsvéti ünnepkörhöz kapcsolódó festmények: kálvária, Krisztus a kereszten, Veronika kendõje. A tavaszi hangulatú tájképek is természetszerûleg kaptak helyet. Ezek után jött a gondolkodás, mert nemcsak a realista vonulatból akartam válogatni, hanem az absztraktabb mûvekbõl is. Itt a színek tavaszisága volt meghatározó: ezért került fel a falra roppant erõteljes színeivel Losonczki István Athénban élõ festõmûvész geometrikus absztrakt képe, a Svájcban élõ Cselényi Lajos Összecsukódó világ címû festményének kék mélysége, Kovae Koraljka kék-sárga színekben ragyogó kompozíciója. Úgy éreztem, kell még ide egy poén, egy záró kép, és akkor kezembe került Almási Róbert Õsz címû képe, rozsdás levelek között egy akt. Ezzel zárul a kiállítás: a tavaszi újjászületés óhatatlanul magában hordozza az elmúlást, az õszt is.
Szavaiból úgy vettem ki, hogy nehéz is, meg könnyû is csinálni ezeket a válogatásokat. Talán az apropó az, amelyet nem mindig könnyû megtalálni.
Ez így van, és ezért szükséges, hogy a kollégák, akik válogatnak és rendeznek, egymás munkájára figyelve tegyék ezt. Bár ismétlésekbe itt nem lehet bocsátkozni, hisz a mûtárgy-anyag öt-hatszorosan haladja meg a falfelület méretét. Még ha mechanikusan raknánk, akkor is kétévenként kerülne elõ ugyanaz a mû. Nagyon sokféle válogatást lehet csinálni, az illetõ mûvészettörténész kurátor vérmérsékletétõl függõen más és más irányban szelve keresztül a galéria gyûjteményét. Megnehezíti a válogatást, hogy vitathatatlanul rangos gyûjtemény ez, de vannak a rangos képek között még rangosabbak, és azok mindig elõtolakszanak. A még rangosabbakból négy-hat sokkal sûrûbben kerül elõ, mint a kevésbé rangosak. Ezek a gyûjtemény oszlopai, amelyek tartják a többit, és amelyek közé lehet rendezni. Ez egyben a könnyebbség is: ha az ember megtalálja azt a hat képet, amelyekre felépíti a kiállítást, az a hat már elõhívja a raktárból a többit.
Mi a legnehezebb?
Azt a hatot megtalálni. Mert a többi ötvenvalahány kép már adódik hozzá.
VOJTEK KATALIN