Még megtekinthetõ Janiga József életmû-kiállítása a Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeumában
Kezdve a konstruktív képektõl, a figurális és zsánerképeken keresztül, amelyeken az aratók vagy a szõlõmûvelõk is ott vannak a tájban, egészen a legismertebb témáját, a csallóközi tájat ábrázoló festményekig. „Janiga József egyike azoknak, akik megteremtették és újrafogalmazták Csallóköz festõi karakterét – mondta Farkas Veronika mûvészettörténész, a komáromi kiállítás kurátora. – Sajátos módon közeledik a tájhoz, mivelhogy az õ számára rendkívül fontos az együttlét, a leborulás a táj elõtt.”
Ebbõl a leborulásból, valamint abból, hogy benne élt a tájban, nap mint nap járta a természetet, ismerkedett vele, egyre közelebb és közelebb került hozzá, megtalálta a sík végtelennek azt a karakteres jellegét, amelybõl ecsetje nyomán kibukkantak a csallóközi táj festõi „portréi”. Azt nyilatkozta ugyanis ötvenévesen, amikor megkerestem õt egy interjúra, hogy: „Nekem a táj olyan, mint az ember. Létezõ, élõ tartomány. Tisztelem, és meghatódom tõle. S mi a legérdekesebb az emberben? Az arca, a portréja, nem? Én úgy nézek a tájra, mint egy portréra, amelyben elõbb fel kell ismernem, majd ábrázolnom, kiemelnem a megkülönböztetõ lényeget. /.../ Én a képemen azt is szeretném megmutatni, hogy milyen a viszonyom a tájhoz, tehát az érzéseimet is.”
Ismétlem, ebbõl a leborulásból és ebbõl a meghatódottságból születtek meg a csallóközi táj karakterét, lényegét sajátosan, különleges villódzó vibrálással visszaadó végtelen búzatáblák, a nagy égboltok, a magas horizontok. És a szimbólumokkal kiáltó tájrészletek, vagyis a drámát magában rejtõ-hordozó táj. A megcsonkolt fûzfában ugyanis ott van az árvíz veszélyének lehetõsége, a lángoló-égõ tájban a kiszáradás és a savasodás lehetõsége. Egy olyan drámai állapot képe csillan meg ezeken a festményeken, amikor olyanná válnak a fák, mint egy mementó. Felkiáltanak.
Azt mondta ötvenévesen, hogy: „... Elsõsorban magamnak festek, de amikor látom, hogy másnak is élményt, örömet szereztem a képemmel, az nagy erõt tud adni. Ezért is mondhatom, hogy nekem a táj egy biztos kapocs az élethez.” Kapocs maradt számára az élethez, akkor is, amikor nagy baj érte. Amikor odafigyelõ orvosai, ápolói törõdésével és felesége, Éva asszony segítségével, a gondoskodó társ hitének és szeretetének erejétõl felépült az agyvérzésbõl, és hatalmas akaraterõvel megtanult újra festeni. Bal kézzel. (Az is egy csoda, ahogy újra megszólalt és megtanult beszélni. Egy este Éva asszony az ágya mellett ülve a szemébe nézett, s mivel hiába beszélt hozzá, elkezdte, hogy: „Este van este van: ki-ki nyugalomba!”... s õ szólásra nyitotta a száját, és folytatta: „Feketén bólingat az eperfa lombja.” Aztán végigmondták a verset.)
Az életmû kiállított darabjain kívül még valami mutatja Janiga Józsefet: fotográfiák, amelyek a találkozásait örökítették meg. S bõven voltak „nagy találkozásai”, mivelhogy sokan szerették. Mélyen tisztelte a hazai mûvészeket, akikre felnézett. És alázattal fordult mindenki felé, aki õszinte és igaz gesztussal közelített hozzá. A kiállítás megnyitóján nemcsak az ismerõsök, barátok és tisztelõi jöttek el feleleveníteni az életmûvet, hanem a szakma is.
Janiga Józsefet bántotta, hogy voltak dolgok, amelyeken nem tudott segíteni. Ezekkel kapcsolatban így vélekedett az ötvenedik születésnapja alkalmából készített beszélgetésben: „Ha én lennék a mindenható, akkor csak intenék az ujjammal, és meg lenne oldva. De mert nem én vagyok, a magam kis eszközeivel próbálhatok segíteni. A munkámmal, a festéssel. Egyszer azt mondtam, hogy én a színek napszámosa vagyok. Nem a földön, hanem a képek mezején szántogatok.”
TALLÓSI BÉLA