Spanyol festõk a Szépmûvészeti Múzeumban – már kétszázezren látták
A május 14-ig látható spanyol kiállítás máris beváltotta a szervezõk reményeit – a szakmai sikeren túl igazi közönségcsalogató szenzációnak bizonyult. A kiállított festmények közöl több mint száz alkotás németországi, bécsi és madridi múzeumokból érkezett Magyarországra, de a tárlat alapjául a világ egyik legjelentõsebb spanyol gyûjteménye szolgált, ez pedig az Esterházyaknak köszönhetõen a Szépmûvészeti Múzeumban található.
Az elõrelátó Esterházyak
A mûvészetpártoló fõúri család tagjai már akkor vásárolták a hispániai festõk képeit, amikor a legtöbb mûgyûjtõ még úgy vélekedett, hogy az ilyen lehangoló képek csak templomokba és kolostorokba valók. Esterházy Pál fõherceg a XIX. század elején megvásárolta Edmund Bourke dán diplomata spanyol gyûjteményét, és a képeket a bécsi Kaunitz palotába költöztetett Esterházy Képtárban állította ki. A családi képtárat a spanyol kollekcióval együtt 1870-ben adta el Miklós herceg a Magyar Államnak, és a gyûjtemény a késõbbiekben leginkább Nemes Marcell adományainak köszönhetõen gyarapodott. Nemes Marcell évekig Németországban élt, ez a tény adta az ötletet a drezdai és a hamburgi múzeum kurátorainak, hogy a Szépmûvészeti Múzeumtól kérjenek kölcsön spanyol mûveket. Budapesten pedig éltek a kínálkozó alkalommal.
„Viszonzásul azt kértük, hogy kölcsönözzék az egész kiállítást – tudtuk meg a spanyol tárlat kurátorától, Nyerges Évától. – A németországi kiállítás kétharmadát elhozhattuk Budapestre, de a saját tárlatunkat még gazdagabbá, átfogóbbá akartuk tenni, ezért felvettük a kapcsolatot a madridi Pradóval és a bécsi Kunshistorisches Museummal. A tizenkét külföldi gyûjteménybõl hozzánk érkezett alkotások jelentõségét mutatja, hogy biztosítási értékük csaknem 50 milliárd forint, a legjelentõsebb festményt 7,5 milliárd forintra biztosítottuk. Olyan kiemelkedõ, külföldi tulajdonban lévõ képeket is be tudunk mutatni, mint Velázquez Margarita Teresa infánsnõrõl festett portréja, El Greco Pünkösd oltárképe, Ribera Bûnbánó Magdolnája, Murillo Kis gyümölcsáruslánya és Zurbarántól Szent Bonaventura imája.”
Az 1400-as évektõl a XIX. század közepéig ívelõ válogatás a gótikával, ismeretlen mesterek oltártábláival kezdõdik, név szerint ismert korai alkotásokkal folytatódik, majd a XVI. századi legnevesebb mesterek, köztük Morales és El Greco képei láthatók. Ezután az „aranykor” neves festõi, Velázquez, Zurbarán, Cano, Murillo, Ribera festményeivel folytatódik a tárlat, és a XVII századi csendéletek után Francisco de Goya alkotásai zárják a lenyûgözõ sorozatot.
Égi és földi hatalom
A festmények komor hangulatát olykor csak az árnyak és fények játéka oldja, némelyek életszerûségükkel bûvölik el a szemlélõdõt, másokat egész legendák öveznek. Az egyik képrõl, amelynek allegorikus témáját ma is többféleképpen magyarázzák, kiderül, hogy eredetileg egy hangszer fedele volt. El Greco oltárképérõl maga a festõ tekint ki az apostolok közül, és a vászon sarkai ma is õrzik a próbaként felvitt ecsetvonásokat. Velázquez kisnemesek étkezését ábrázoló csendéletét csodálva pedig megtudjuk, hogy a széleit levágták. Riberánál meg ugyanaz a lány állt modellt a bûnösen szép Szent Magdolnához, mint a vallásáért börtönbe vetett Szent Ágneshez, de Zurbarán mártír szentjei már komoly, átszellemült arccal tekintenek az ég felé – itt nincs kikacsintás a külvilágra, csak áhítat, szenvedés, nem ritkán naturalisztikus ábrázolása annak, mi vár a mennyek országába vágyakozó bûnös földi halandóra.
A kiállítás legnyomasztóbb darabja egy ismeretlen sevillai festõ képe, amelyen Szent Pál, Szent János és Szent Jakab levágott feje látható a terített asztalon egy tálra helyezve. De még mielõtt elborzadnánk, mennyire kilátástalannak látták a spanyolok az emberi létet, és milyen eszményi távolságba helyezték a követendõ szenteket, vigasztalódhatunk Murillo bûbájos Madonnáinak látványával, és jókat mosolyoghatunk Goya portréin is. A képek, bár megrendelésre készültek, nincsenek híján az érzékletes, olykor szinte kíméletlen jellemábrázolásnak – látszik rajtuk, melyik lefestett személyt nyomasztotta a hatalom súlya, és ki élvezte gondtalanul az életet, kihez fûzte a festõt barátság, és kit nem tartott méltónak arra, hogy idealizált képet fessen róla. Utóbbira jó példa a Caballero márkit és feleségét ábrázoló két portré, amelyeket Budapesten láthat elõször egymás mellett a közönség. Goya egyáltalán nem törekedett arra, hogy a házaspárt elõnyösen ábrázolja, és a korabeli források szerint erre nem is volt semmi oka – a márkit buta és felfuvalkodott alaknak tartották, feleségét pedig a legnagyobb jóakarattal sem lehetne szépnek nevezni. Lehet, hogy tulajdonságaikból adódóan õk ketten nem vették észre a festõ finom iróniáját, de a kor festészetét egyébként nagyban befolyásolták a megrendelõk – legyen szó akár mecénás fõurakról, vagy a festményeknek az ellenreformációban betöltött szerepét felismerõ egyházi méltóságokról.
Mûvészet megrendelésre
„Gyakran a képek témáját és mondanivalóját is a megrendelõ határozta meg, El Grecónál például bizonyos oltárok bizonyos szerzetesrendhez köthetõk – mondja Nyerges Éva. – Velázquez fiatal korában életképeket fest, de a királyi udvarnál portrékat kérnek tõle, és innen kezdve ez lesz számára a fõ irány. A vallási tematikájú festészetben pedig a hittérítés, a jobbra való buzdítás szellemében ábrázolták a spanyol mesterek olyan élethûen a szenteket és apostolokat, mintha csak konkrét személyeket idéztek volna meg hitvalló tanúként.”
A kiállítás után átrendezik a Szépmûvészeti Múzeum képtárának spanyol gyûjteményét, és bizonyos festmények épp ennek a tárlatnak köszönhetõen kerülnek más kontextusba. agy válik végül teljessé a kép: az évszázadokkal ezelõtt vászonra festett üzenet értelmezése nem csak a szemlélõdõt gazdagítja, de gyakran a festmények utóéletét is befolyásolja. Nem biztos, hogy valaha sikerül megfejtenünk a hispániai mesterek sejtelmes, misztikus titkát, de ha a bûvkörükbe kerülünk, talán megérthetünk valamit abból, ami ég és föld között lebeg, mióta világ a világ.
VRABEC MÁRIA