Jubiláns szerzõket köszöntöttek a Madách-Posonium Könyvkiadó székházába
Valamennyiüket egy közös szál köti össze: hosszú és termékeny munkásságuk évtizedei alatt a Madách-Posonium, illetve annak jogelõdje, a Madách Könyvkiadó szerzõiként szerepeltek. Dobos László, a kiadó igazgatója köszöntõjében felvázolta a jubilánsok életútjának kezdeteit és hátterét; szólt a háborús és az azt követõ évek nehézségeirõl, a politikai széljárásokról, amikor szinte a semmibõl kellett kultúrát és írásbeliséget teremteni a visszacsatolt, majd újra elszakított, értelmiség és intézmények nélkül maradt szlovákiai magyarság számára. Az alapozók, a fészekrakók sorsa abban is közös, emelte ki, hogy annak idején útszélen, templomban, szegényes parasztházak sorából indulva lettek néprajzosok, tanítók, újságírók, költõk, akik számára a szülõföld jelentette az alapélményt versben, riportban, prózában. Ideológiák árnyékában és szorongatásai közt indult pályájuk, hiszen két izmust éltek meg ifjú korukban: a fasizmust és a szocializmust, amely életük, pályájuk nagy részét befolyásolta. Van mire emlékezniük, van mit a mérlegre tenniük.
Géczi Lajos, mint azt Tõzsér Árpád, a kiadó szerkesztõje jellemezte, indulásuk, „keselylábú csikókoruk” idején már felnõtt emberként fogta a kezüket és igazította lépéseiket a keleti végeken. Az ismert néprajzgyûjtõt Liszka József laudálta, aki köszöntõ szövegének „A múltvallató” címet adta. Nem véletlenül. Géczi Lajos, aki fiatalon megjárta az orosz hadifogságot, és ebbéli élményeit Civilek hadifogságban címû memoárkötetében tette közzé, egészen nyugalomba vonulásáig, 1987-ig Nagykaposon tanított, és ettõl kezdve (mint késõbb maga megjegyezte, túl késõn indulva) gyûjtötte nagy szorgalommal a környék, az Ung-vidék és az Ondava mente, a magyar folklorisztika számára fehér foltot jelentõ vidék utolsó néprajzi kincseit. Igazi lámpásként, különösen az Ondava mentén végezte az utolsó órákban ezt a pótolhatatlan munkát, amit több kötetben tett közkinccsé.
Mács József méltatását eredetileg Pomogáts Bélának kellett volna elvégeznie, de kisebb baleset miatt távol maradt, így a pályatárs és földi, Cselényi László szólt az író munkásságáról. Cselényi méltatta Mács hatvanas évekbeli irodalmi szerepét, amikor az Adósságtörlesztés c. regényével maradandót alkotott, de azt sem hallgatta el, hogy sok esztétikai vitájuk után, mostanra valamennyien bölcsebbek lévén, másképp látja a prózaíró mûvét. „Konzervatívnak tartottam, de úgy látszik, Mács megérzett-megértett valamit abból, amit az idõtlenség és a maradandóság diktál az írónak.” Méltatta Mács újabb, az utóbbi években megjelent köteteit, amelyek közül különösen az Öröködbe, Uram... c. tetralógiáját értékelte nagyra. Hozzátéve: Mács József másodvirágzását éli, ami meglehetõs ritkaság tájainkon.
Gyüre Lajos köszöntését a költõtõtárs, Gál Sándor vállalta magára. Távollétében Vida Júlia olvasta fel írását. Gál, megfogalmazása szerint, Gyüre Lajos neve hallatán automatikusan „a sok évtizedes szolgáló, hûséges erõre gondol. A hûségre a szülõföldhöz, a múlthoz, nyelvünkhöz.” „Ez a nemzedék, amelyhez Gyüre Lajos is tartozik, fogalmazott Gál Sándor, képes volt mindig felemelkedni vert helyzetébõl, úgy, hogy a fiatalabbakat is magával emelje.” A költõ, aki évtizedeken keresztül pedagógus, a Thália Színház dramaturgja, majd mûvészeti vezetõje volt, fõleg ezekkel az értékekkel írta be magát kultúránkba.
Koncsol Lászlóval kapcsolatban Tõzsér némi iróniával jegyezte meg: ahogy a próféták kortalanok, Koncsol is az. Lélekben, erkölcsi tisztaságban, szellemiekben fiatal marad mindvégig. Az õ méltatását Németh Zoltán vállalta, aki rendhagyó módon nem a dicséretes klapanciákat sorolta, hanem kérdezett. A dolog visszájáról közelítette meg témáját, felpanaszolva, hogy a szlovákiai magyar kritika válságba került, s valószínû, azért van ez, mert a Koncsolhoz hasonló formátumú kritikusok hátat fordítottak a pályának. Ennek persze ismertek az okai: Koncsolnak a politikai lakájok vették el a kedvét a szélmalomharctól, ám a nyolcvanas évek közepétõl végzett helytörténeti munkája felbecsülhetetlen, és nem rajta múlik, hogy a Csallóközi Kiskönyvtár lenyûgözõ sorozata nem kap akkora sajtóvisszhangot (legalábbis itthon), mint megérdemelné. Egyéni törésekkel teli életútja az elvégzett munkát tekintve így is roppant gazdag, hiszen felsorolni is nehéz, mennyi mûfajban (volt) van jelen Koncsol irodalmunkban.
A méltatások és pályaképek felvillantása után a jelenlevõk némi borongással tûzdelt múltidézõ kvaterkázása azt is jelezte, hogy szerencsés ötlet volt a kiadó részérõl egykori és mai szerzõikkel vállalni, értékelni a múltat és ösztönzéseket fogalmazni meg a közeljövõnek.
KÖVESDI KÁROLY