Kétszáznegyven éve, 1766.
Felcseperedvén a debreceni református kollégium diákja, majd 1781-tõl a teológiai akadémia hallgatója lett. Itt ismerkedett meg a felvilágosult eszmékkel, és már ekkor felébredt az érdeklõdése a természettudományok és a növénytan iránt. 1782-ben, 16 évesen katonának állt. Közlegényként, altisztként szolgált, hét évnyi katonáskodás után hadnagy, majd fõhadnagy lett. Végigjárta a korabeli Habsburg-háborúk csatatereit, az egyik ujját el is vesztette Moldvában a törökök ellen vívott ütközetben.
1789-ben jelent meg elõször verse nyomtatásban. 1792-ben hosszabb szabadságra hazatért Debrecenbe, valószínûleg ekkor kötött barátságot Csokonaival. 1793 és 1796 között hivatásos huszártisztként szolgált a Németalföldön, a Rajna-vidéken, Észak- Franciaországban. Az elsõ években még lelkesedett a kalandos életért, a hosszú katonáskodás alatt azonban meggyûlölte a harcokat, a vérontást. A császárhû lovastisztbõl a felvilágosodás republikánus követõje lett, a csatadalokat háborúellenes versek váltották fel. 1796-ban lemondott tiszti rangjáról, és hazautazott.
Élete második felét a városi közéletnek és a botanikának szentelte, a költészetet kulturált emberhez illõ passziónak tartotta. Agglegényként anyjával és húgaival élt, a nõsüléstõl - feltehetõen - boldogtalanul végzõdött szerelmei tartották vissza. Moldvában és Franciaországban szövõdött románcainak a katonaélettel járó áthelyezések vetettek véget. Visszavonultságát baráti köre - Csokonai Vitéz Mihály, Földi János - enyhítette.
Legtöbb verse a hazaköltözés és Csokonai halála (1805) közti esztendõkben született. Ezekben az években írta meg elsõ fogalmazásban népmesei ihletésû mûvét, a nemesi pöffeszkedést kifigurázó Lúdas Matyit. A mû végsõ formájában 1817-ben jelent meg Bécsben, Magyarországon 1831-ben adták ki elõször. A tömör, katonai stílusban írt elbeszélõ költemény (hexameteres kiseposz) társadalomkritikája alighanem a legmerészebb a korban: Lúdas Matyi az elsõ paraszt, aki fölényben van a nemesúrral szemben. Nem is maradt visszhang nélkül, a nemesség nagy része „merényletet" látott benne.
Fazekas lírai munkái ugyancsak kimagaslóak, semmivel sem gyengébb alkotások, mint elbeszélõ költeménye. Élete végére a sztoikus filozófia követõjévé lett (Nyáresti dal, Ki a boldog?, A bölcs). Amikor verset már alig-alig írt, vitairatokkal szólt bele az irodalom ügyeibe (Debrecen védelme címû cikkével összevitázott Kazinczyval). 1819-tõl szerkesztette, jórészt maga írta a Debreceni Magyar Kalendáriumot, amely szépirodalmi és ismeretterjesztõ olvasmányokat közölt, s amelynek a tudomány és a felvilágosodás eszméinek terjesztése volt a célja.
Sógorával, Diószegi Sámuellel, a hajdúböszörményi botanizáló prédikátorral 1807-ben adták ki Debrecenben az elsõ magyar növényhatározót, a Linné rendszere alapján készült Magyar Füvészkönyvet. A svéd botanikus osztályozási rendszere ugyan formális, Fazekasék érdeme ennek ellenére óriási: megteremtették a magyar növénytan nyelvét. A füvészkönyvbõl szakmai sikerei ellenére kevés fogyott - a maradi gazdák idegenkedtek attól, hogy „könyvbõl vessenek-arassanak". Ez elkeserítette Fazekast, de azért tovább munkálkodott a növénytan tudományának népszerûsítésén. Megtervezte a késõbb nagyhírû debreceni Füvészkertet, amelynek megnyitását azonban már nem érhette meg.
Mindezek mellett Fazekas Mihály tevékeny közéleti ember is volt egészen haláláig. 1806-ban õ lett a debreceni kollégium gazdasági vezetõje, majd késõbb Debrecen fõpénztárnoka, 1807-tõl városi esküdt. Õ szervezte meg a debreceni polgárkatonaságot, a városi rendfenntartó alakulatot, mai szóval rendõrséget, melynek a kapitánya lett.
Fazekas Mihály 1828. február 23-án tüdõbajban halt meg. Összegyûjtött költeményei elõször 1836-ban jelentek meg.