Erre mind a hárman egyszerre célba vették Tisza grófot, ki kirántva magát az asszonyok védõ karjaiból, nekiugrott a támadóknak; de már késõn. Három lövés dördült el, s õ azonnal összerogyott. Felesége és Almássy grófnõ, ki szintén megsebesült, föléje hajoltak, és még hallották utolsó szavait: "Tudtam! Ennek meg kellett történnie." Pár pillanat múlva kilehelte lelkét.

Kilencven éve, 1918. október 31-én, az elsõ világháború utolsó napjaiban budapesti házában négy senkiházi agyonlõtte a régi rend jelképének tartott gróf Tisza István miniszterelnököt. A merénylõknek természetesen jó kapcsolatuk volt Károlyi Mihállyal és környezetével, s nem õk találták ki a gyilkosságot rizsszemnyi agyukkal. Tisza özvegye nem is engedte Károlyi koszorúját a sírra helyezni.

Tisza István politikuscsaládba született 1861. április 22-én: apja, Tisza Kálmán a mai napig rekorderként 15 évig, 1875–90 között volt Magyarország kormányfõje. Tisza a Debreceni Református Kollégiumban érettségizett, majd német egyetemeken jogot tanult.

1886-ban képviselõvé választották, s hamarosan a Szabadelvû Párt vezéregyénisége lett. 1903-ban, Széll Kálmán lemondásakor I. Ferenc József õt bízta meg kormányalakítással. Tisza ragaszkodott a dualista elvekhez, külpolitikájában a kettõs szövetséghez, fõ célja a magyar szupremácia megerõsítése és kiterjesztése volt. Az újonclétszám emelése miatt kirobbant ellenzéki obstrukciót a házszabályellenes szavazással akarta letörni, a dulakodásssal is járó akció után pártja megroppant, és az új választásokon vereséget szenvedett. Tisza ezek után feloszlatta pártját és visszavonult a politikától.

1910 volt számára a visszatérés éve, amikor újonnan szervezett Nemzeti Munkapártja fölényesen gyõzött a választásokon. A kormány megalakítását azonban nem vállalta. Rendkívül helyesen ellenezte az általános választójog bevezetését, pártolta viszont a hadsereg fejlesztését, így a véderõtörvény miatti ellenzéki obstrukciót házelnökként új házszabály elfogadtatásával, majd karhatalommal törte le. 1912. június 7-én rálõttek a parlamentben, a golyó nyoma ma is látszik a faburkolaton.

1913-ban lett ismét kormányfõ. A szarajevói merénylet után ellenezte a hadüzenetet, mert felkészületlennek tartotta az országot, féltette a Monarchia egyensúlyát, és tartott a nemzetiségek önállósodási törekvéseitõl, az Erdélyre vonatkozó román igényektõl. A merénylet és a Szerbiának küldött hadüzenet idõpontja között többször is tárgyalt Bécsben, a háború veszélyeit hangoztatva. A világháború kitörése után a helyén maradt, állva az ellenzék folyamatos támadásait. A Ferenc József halála után trónra lépõ IV. Károly 1917-ben felmentette a kormányfõi posztról.

Tisza 1917 szeptemberében ezredesként kiment a frontra, ahol részt is vett a harcokban. A háború végére – elsõsorban a baloldali és liberális sajtótermékek (köztük a zsidó ihletésû Ady folyamatosa támadásai) hatására – a vereség és a régi rend jelképének számított, két ízben is rálõttek az utcán. 1918. október 17-én õ jelentette be a parlamentben, hogy a háborút elvesztettük. Az õszirózsás patkánylázadás napján, október 31-én villájában lõtte agyon négy gazember, akik bizonyítottan kapcsolatban voltak Károlyi Mihállyal és közvetlen környezetével.

Tisza az újabb kutatások szerint tudott az ellene indított halálbrigádról, értesült arról is, hogy a védelmére kirendelt katonák elmentek, de nem menekült el. Fegyverrel a kezében várta a gyilkosokat, de letette a revolvert, mert nem akarta a családtagjait veszélybe sodorni. Így a liberális demokrácia elõfutárai azok szeme láttára lõtték le a magyar politikust. Késõbb Károlyinak volt pofája koszorút küldeni a temetésére, de azt özvegye nem engdte a sírra helyezni, hanem a szemétbe dobatta.





Alább olvasható egy részlet a miniszterelnök meggyilkolásának körülményeirõl Jean és Jerame Tharaud: Amikor Izrael a király (Quand Israël est roi) címû könyvébõl.

Budapesten az 1918. október 31-re virradó éjszakán a Károlyi és hívei által elõkészített forradalom kitört. Aznap reggel, szokása szerint, Tisza korán kelt, hogy munkához láthasson.

Mogorva, nyirkos idõ volt; kellemetlen deres köd nehezedett annak a városrésznek a kis kertjeire, melyben Tisza is lakott. Ez a városrész eléggé emlékeztet Neuilly vagy Auteuil egyes részeire. Tisza csak az újságokból tudta meg az éjszaka eseményeit.



Nemsokára megérkezett hozzá unokahúga, Almássy Denise grófnõ, ki a város egy jó darabján át gyalog jött, és megfigyelte a közhangulatot. Nem titkolta nagybátyja elõtt, hogy élete minden bizonnyal veszélyben forog. Könyörgött neki, hagyja el lakását és meneküljön birtokára, vagy vidéki barátaihoz.



Tisza megköszönte húgának gondoskodását; de nem engedett kérésének, „mert - úgymond - nem akarom magammal vinni a veszélyt senkinek a házába; sohasem bujkáltam életemben s úgy akarok meghalni, amint éltem”.

Ezek után felesége átadott neki egy levelet, melyben a szomszéd villában lakó egyik barátja figyelmezteti, hogy merénylet készül ellene és hogy gondoskodjék megfelelõ védelemrõl.



„Az intézkedések már megtörténtek odafenn” - felelte kálvinista megnyugvással.



Ezután két levelet írt: egyet gróf Hadik miniszterelnöknek, egyet Budapest katonai parancsnokának. Mindkettõben szolgálatait ajánlotta fel a haza érdekében.



Azután megvizsgálta pisztolyát, rendezgette irományait s néhányat elégetett közülük. Felesége könyörgött neki, ne égessen el semmi olyat, ami igazolhatná múltját, s esetleg életét is megmenthetné. „Ezek a levelek - mondotta - semmi hasznot sem hoznak már nekem, másokra nézve pedig igen kompromittálók.”



Tûzbe vetette annak a levélnek a másolatát, melyet 1914. júliusában írt volt a császárhoz, hogy mérsékletre bírja; tûzbe dobta ama hírhedt koronatanács jegyzõkönyvét is, mely igazolta, mily hiábavaló volt minden erõlködése, hogy a háború igazi elõidézõit - Berchtholdot, Stürgkhöt, Bilinskyt, Conradot és Krobatint - észre térítse.



Ebéd után, amit Magyarországon kettõ körül szokás felszolgálni, a klubjába akart menni, amint naponta szokta volt. Feleségének és Almássy grófnõnek kérésére azonban elállt ettõl a szándékától.



Idõrõl idõre egy-egy puskalövés hangja hallatszott be a villába. Tüntetõ csoportok gyalázó kiáltásai törték meg a csendet. A két asszony halálos aggodalommal várta Tisza mellett a bekövetkezendõket.



Az õszi esthomály már besompolygott a kertekbe, mikor öt óra körül Tisza inasa halotthalványan jelentette, hogy katonák erõszakkal betörtek a villába, és beszélni akarnak a gróffal. Ekkor Tisza mintegy búcsúképen megszorította szolgája kezét, és e szavakkal távozott: „Jól van, fiam, mindig hû szolgám voltál.” Revolverét kezébe fogta, s határozott léptekkel átment a szomszéd szalonba, honnan lépések, suttogó hangok és a parketthez verõdõ puskatusok zaja hallatszott be. Felesége és húga nyomon követték õt.



Három ember állott a hall közepén, három pedig a bejárat elõtt; a többiek kint várakoztak az elõszobában és a kertben. A csendõrök, kik a villa õrzésére voltak kirendelve, elsõ felszólításra megadták volt magukat.



- Mit kívánnak tõlem, uraim? - kérdezte Tisza gróf a hall közepén állóktól.



- Ítélkezni jöttünk - mondotta az egyik, ki a banda vezérének látszott -, mert maga okozta a háborút.



Egy másik folytatta:



- Maga az oka annak, hogy négy évig sínylõdtem az állásokban, és hogy a feleségem ezalatt megcsalt!



A harmadik pedig kegyelmes úrnak szólítva õt, a fia halálát vetette szemére.



Tisza gróf így válaszolt:



- Fájlalom, mint maguk, az óriási katasztrófát, mely reánk zúdult, de ha jobban volnának értesülve, engem nem vádolnának ennek elõidézésével.



- Hazudik! És különben sem vitatkozunk fegyveres emberrel. Tegye le a pisztolyát!



- Szívesen - válaszolt Tisza -, de maguk meg tegyék le a puskáikat!



- Dobja el elõbb a revolverét!



Tisza egy pillanatig habozott, majd elképzelve ellenállása esetén a nõket sem kímélõ rettenetes öldöklést, inkább engedett, s egy közelálló asztalra letette pisztolyát.



Az egyik gyilkos ekkor Tisza grófnéra mutatva, így szólt:



- Most pedig menjen ki az a kövér asszony, mert magának ütött az utolsó órája!



Erre mind a hárman egyszerre célba vették Tisza grófot, ki kirántva magát az asszonyok védõ karjaiból, nekiugrott a támadóknak; de már késõn. Három lövés dördült el, s õ azonnal összerogyott. Felesége és Almássy grófnõ, ki szintén megsebesült, föléje hajoltak, és még hallották utolsó szavait.



- Tudtam! Ennek meg kellett történnie.



Pár pillanat múlva kilehelte lelkét.



Az ezután történteket Radvánszky úr, Tisza unokaöccse, a következõképpen mondta el nekem:



Ebéd után Tisza klubjába küldte volt õt, hogy információkat szerezzen be a történtekrõl. Itt hallotta meg a merénylet hírét, s azonnal hazasietett. A holttestet még a földön elterülve találta. A cselédek segítségével egy ágyra fektették. Ekkor egy tiszt, ki magát a hadügyminiszter kiküldöttjének mondotta, bebocsátást követelt. Elõször azt kérdezte, hogy lehet-e valamiben a családnak segítségére, azután kijelentette, hogy a miniszter azzal is megbízta, hogy szerezzen adatokat a merénylet részleteirõl, végül meglehetõs zavartan egy szolgálati jegyet húzott elõ a zsebébõl azzal, hogy még meg kellene gyõzõdnie arról is, hogy a kegyelmes úr csakugyan meghalt-e?



- Nézze meg! - mondotta Radvánszky, feltárva azon szoba ajtaját, melyben a holttest feküdt.



Alig ment el a tiszt, egy újabb érdeklõdõ jelentkezett. Ez a katonatanács nevében jött. Õ is azt akarta megtudni, vajon a „gróf” csakugyan meghalt-e? Mivel azonban nem tudott írásbeli meghatalmazást felmutatni, nem bocsátották be.



Két nap múlva Tisza grófot Gesztre szállították s ott a családi sírboltban temették el. Kevéssel az elszállítás elõtt gróf Károlyi egy koszorút küldetett a családnak ily felírással: „Nagy ellenfelemnek, a kibékülés jeléül.” Tisza grófné a szemétdombra dobatta ki e virágokat.



Tisza gyászkísérete három kocsiból állt, melyekben a családtagok foglaltak helyet. Az a hír terjengett, hogy a csõcselék az állomás körül meg fogja támadni a menetet. Ebbõl azonban semmi sem lett. De a peronról egypár tüntetõ köveket dobott a vonatra, melyek közül egy majdnem Almássy grófnõt érte.



A koporsót szállító vonat tömve volt hazatérõ katonákkal. A zsúfoltság oly szörnyû volt, hogy sokan a lépcsõkön és ütközõkön helyezkedtek el, sõt még a Tiszát szállító vagon tetejére is jutott utas.



Radvánszky úr, ki zsebében revolverrel õrt állott a koporsó mellett, beszéli, hogy az egész úton hallotta, amint a katonák szidták nagybátyját, s a vagon tetejét rugdalták, mintha a holttesten tipornának.



Egy másik felejthetetlen részlet volt az a perc, mikor egy állomáson egy szembejövõ katonaszállítmánnyal találkoztak, mely megtudva, hogy az egyik vagon Tisza holttestét viszi, örömének hangos éljenzéssel adott kifejezést; mikor pedig a két vonat elvált, az állomás a legádázabb gyûlölet sugalmazta szitkoktól harsogott.



Geszten egyetlenegy fekete zászló sem jelezte a házakon a falu gyászát. Csupán a kastély harangja kondult meg egy kis idõre, de az is csakhamar elhallgatott, mert a falu lakosai agyonveréssel fenyegették meg a harangozót.