2011. április 30. - Az Igaz Finnek győzelme az EU feletti lélekharang első kongatása lehet
A balliberális oldal szereti a nemzeti mítoszokat rombolni, míg a sajátját ápolni. Egyik ilyen magáról alkotott mítosza, hogy toleráns, aminek az ellenkezőjéről nem csak jezsuita papok, kilőtt szemű fiatalok, véresre vert parlamenti képviselők vagy külföldi turisták tanúskodhatnak.
A másik, ugyancsak magáról kialakított mítosza az, hogy a társadalmi kérdésekről mélyrehatóan és kritikusan gondolkodik. Szép, kövér mítosz. Kár, hogy a szemére helyezett ideológiai szemüveg lencséi oly maszatosak, hogy már át sem lát rajtuk, és így az egymástól hallott klisék monoton ismétlésére van ítélve.
A vakságból fakadó sematikus válaszok mindazoknak feltűnnek, akik nem hitbéliként közelítenek a „szélsőségeket" általában, valamint a „szélsőjobboldal európai erősödésének" okát magyarázó balliberális dogmákhoz. Ami a „szélsőségeket" illeti, azok szinte mindegyikének közös nevezője, hogy szerintük e szélsőségek és az azokkal kapcsolatos izmusok „erősödnek”. Hogy miért erősödnek? Mert, kerepel az imamalom, rosszabbodik a gazdasági helyzet, és ilyenkor nagy a keletje a bűnbakkeresésnek és a szélsőséges ideológiának. Csakhogy a helyzet jóval összetettebb. Sőt kihatásaiban akár az Európai Unió végének  
kezdetét is jelentheti. Mielőtt azonban az okok keresésébe belekezdenénk, nézzük meg, miként terjed a radikalizmus Európában.   
E cikkben a „szélsőséges" jelző idézőjel nélküli használatát szándékosan kerülöm, ugyanis az sokkal inkább harci zaj, mint tényleges leíró terminológia. Egyik fontos célja, hogy az egész jobboldalt egy olyan skálába foglalja, amely Berlusconitól Oszama bin Ladenig terjed. Sőt bármilyen rossz véleményünk legyen is a holland Szabadságpárt elnökéről, Geert Wildersről - mint nekem -, elfogadhatatlan őt ugyanúgy „szélsőséggel" vádolni, mint a bamiani Buddha-szobrot felrobbantó volt tálib kormányt. Ugyanis így e fogalomnak oly széles a fedése, hogy annak tartalmából vákuumot teremt. (Kedves olvasó, ön bébiszitternek a „szélsőséges" Marine Le Pent vagy az ugyanúgy „szélsőséges" Omár molláht hívná holnap estére kisgyermekéhez, ha kettejük közül kellene választania?)
Nézzük meg röviden, miként erősödnek az európai színtéren a radikális pártok - nem gazdasági okokból. Magyarországot ismerjük a legjobban. A 2003-ban párttá alakult Jobbik meglepően gyorsan vált ismertté, majd népszerűségének növekedésében hirtelen törés és zuhanás állt be, amikor 2004-ben a párt úgy döntött, nemcsak nem indul az európai parlamenti választásokon, de azok bojkottjára szólít fel. A párt azután éveken át jóformán meg sem jelent a közvélemény-kutatók radarernyőjén. Az országos politika partvonalán kívüli kószálás attól a pillanattól kezdve változott meg, amikor 2008. július végén Vona Gábor pártelnök megegyezett Morvai Krisztinával, hogy erőiket egyesítik. Vagyis nem gazdasági okokból. A felmérések az egyezség után ugyan azonnal népszerűség-emelkedést mutattak, de azt a 2009-es európai parlamenti választások tényleges eredményei háromszorosan felülmúlták: a Morvai vezette listán hárman jutottak be az Európai Parlamentbe. Az egy évvel ezelőtti országos választásokon pedig a pártnak több mint 16,5 százalékos eredménnyel 47 képviselője foglalhatott helyet a parlamentben.
Olaszországban egy éve az Északi Liga hatalmas győzelmet aratott a regionális választásokon. Umberto Bossi csapata öt év alatt csaknem a háromszorosára növelte a rá adott szavazatok számát. Országos szinten 12,7 százalékot ért el, míg a gazdag Velence tartományban 35,2 százalékkal első lett. A „gazdag" jelzőt Velence elől ne feledjük. A szegénynek szintén rosszindulattal sem nevezhető Hollandiában is feltartóztathatatlanul tör előre a radikális jobboldal. Geert Wilders iszlámellenes Szabadságpártja a legutóbbi választásokon 15,5 százalékot ért el, és most kívülről támogatja a hágai konzervatív kormányt.
Belgiumban az ország kettészakadását szorgalmazó, „ultranacionalista" Flamand Érdek pártja 2007-ben a szavazatok 12 százalékát kapta. De még ennél is fontosabb tény, hogy a tavalyi választásokat Belgiumban az N-VA nevű, szintén szecesszionista és bevándorlás-ellenes párt nyerte. A gazdag, dinamikus gazdaságára büszke Flandriából. A pártnak és elnökének, Bart De Wevernek naponta erősödik népszerűsége, holott képtelen volt kormányt alakítani.
A szomszédos Franciaországban egy múlt hónapban készült közvélemény-kutatás adatai szerint a legtöbben Marine Le Penre, a Nemzeti Front új elnökére szavaznának, ha most lenne az elnökválasztás az országban. A gazdag Skandinávia valamennyi országában előretört a radikális jobboldal. A Svédországi Demokraták 5,7 százalékkal tavaly már bekerültek a parlamentbe. A dán Néppárt 2007-ben 13,9 százalékot ért el, és kívülről támogatja a dán kormányt. Finnországban az Igaz Finnek most elsöprő sikerrel lett a harmadik, nemcsak alig elmaradva a másodiktól, de a győztes párttól sem sokkal. A skandináv országok leggazdagabbikában, Norvégiában a radikálisok 22,9 százalékot kaptak.
Ausztriában a két jobboldali radikális párt könnyen verné a jobboldali osztrák Néppártot, ha ma lennének a választások. A szegénynek a legnagyobb rosszindulattal sem mondható Svájcban a radikális Svájci Néppárt mind jobb eredménnyel tartja első helyét.
A fentiek azt mutatják, Európában néhány éve a radikális pártok az országuk és a világgazdaság helyzetétől függetlenül erősödnek. A válság idején éppen úgy, mint előtte és a kilábalás időszakában. Mégpedig úgy, hogy a helyi kihívásokra adnak radikális választ és programot, amelyet több országban (különösen Franciaországban) a mérsékelt jobboldali pártok egyre inkább igyekeztek és igyekeznek integrálni saját programjaikba. Annyi nyilvánvaló: mindegyikük bevándorlásellenes és hagyományőrző, élesen ellenezve a multikulturalizmust. A „szélsőséges" erők Nyugat-Európa néhány országában már kormányon vannak. Máshol úton vannak oda. A köréjük vont egészségügyi kordont egyre több párt bontja le azon egyszerű oknál fogva, hogy hatalmon akar maradni.
A finn belpolitikai megfigyelők szerint az Igaz Finnek részt vesz az újonnan alakuló kormánykoalícióban. Egyik képviselője azt mondta, „az ötvenes, hatvanas, hetvenes években a finnek Svédországba dolgozni mentek, míg most a romániai cigányok Finnországba azért érkeznek, hogy családonként havi 3000 euró összegű segélyben részesüljenek, és legfeljebb egy kicsit harmonikázzanak."
Az EU-t azonban az ilyenfajta kijelentéseknél Finnország esetében sokkal jobban aggasztja, hogy az új parlament már nem fogja megszavazni (az unióban a finn törvényhozás szavaz egyedül erről a kérdésről) a feje búbja felett is eladósodott Portugáliának dobandó mentőcsomagot, ami, mint mondani szokás, beláthatatlan következményekkel járhat. Ott a szociáldemokraták is ellene vannak. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy Sarkozy francia elnök fel akarja függeszteni a schengeni szabad határátjárást, könnyen meglehet, hogy hamarosan elsőt kondul az Európai Unió felbomlása feletti lélekharang.
Ami a radikális pártokhoz való viszonyulást illeti, mivel demokráciában élünk, meg kell próbálni a radikális másságot nem szélsőségnek nevezni, hanem szembenézni azzal a ténnyel, hogy a választók egy része az eddig kipróbáltaktól eltérő utakat keres.
Alternatívaként persze a homokba dughatjuk a fejünket, de az az Európa városai felé Rómából közeledő gyorsot nem fogja megállítani. Ezt a felismerést Párizsban, Bernben, Oslóban, Hágában és most Helsinkiben gyorstalpalón sajátítják el, illetve tették magukévá politikusok. Lovas István