1995./3. - Van Budapesten egy speciális alapítványi iskola, a Talentum. Azért különleges, mert a tanítványokat zenei tehetséggel áldotta meg a sors. Ezek a fekete szemű roma talentumok ugyan nem hangszerrel együtt jöttek a világra, de majdnem. Némelyikük szinte egyszerre tanult járni és zenélni.
A Duna fölött szinte akadálytalanul száguldozhatott a hideg téli szél, csupán a komáromi Erzsébet híd készteti pillanatnyi megtorpanásra. Csonka Marika hetenként legalább tízszer kel át ezen a szélfútta hídon. Jókor reggel ébred Révkomáromban, átjön a magyar oldalra, és felszáll egy pesti vonatra. A Keletihez szerencsére nagyon közel esik az iskola. De amíg ide eljutott, nagyon sok víz lefolyt a komáromi Duna-híd alatt.
- Örülök és elégedett vagyok a lányommal - mondja a mama, aki azelőtt maga volt a „hosszú hajú veszedelem" - hiszen én is zenész szerettem volna lenni, de apám inkább a három fiútestvéremet tanította. Férjhez mentem, született egy lányom és egy fiam, aztán elváltam Hároméves volt a lányom, amikor elhatároztam, hogy zenész lesz belőle. Apám kezdte el tanítani. Behozatott két főzőkanalat, az egyikből lett a hegedű, a másikból meg a vonó. Két hónapig ezen gyakoroltak. Akkor aztán megkérdeztem:
– Lesz-e zenész a lányból?
– Van-e pénzed? - kérdezett vissza apám. - Ha van, akkor menjünk és
vegyünk hegedűt, mert ha belőle nem lesz zenész, akkor senkiből.
Megvettük a hegedűt. Nem telt bele három hét, s amikor hazajöttem a
munkából, nótával fogadott. Képzelheti, mennyire örültem.
– Emlékszel még arra a nótára? - fordulok Marikához.
– Hát hogyne - mondja nevetve -, az Azt hittem, hogy boldog leszek -
válaszolja, majd elmereng kissé.
Hatévesen elvitte a nagyapja a zeneiskolába. A nagylányt hatodikos korában a pozsonyi konzervatóriumba irányították. Két évig utazgatott mamájával a különórákra. Amikor kijárta az általánost, el kellett dönteniük, merre és hogyan tovább. Akkor már „komoly" zenészmúlt állt mögötte, hiszen nyolcéves korától játszott nagyapja zenekarában, sőt mi több, vezette a bandát, prímáskodott. Aki egy kicsit is ismeri a cigányzenészek világát, az tudja, hogy - pestiesen szólva - ez nem semmi. A hatvankilenc éves nagyapa még ma is mindennap húzza a száraz fát mások és a maga örömére. Ő tizenhat évesen lett bandavezér.
- Ha megkérnék, másnak is leülne kontrázni? - kérdem az idős prímást.
– Azt már nem! - mondja rátartian Csonka nagypapa. - Senki másnak
le nem ülök, csak Marikának.
– Milyen a jó prímás? - faggatom tovább.
– Nagyon sok nótát kell ismernie, legyen határozott, figyelje a vendégeket és igyekezzen kitalálni, hogy mit hallgatnának szívesen!
Később egymás szavába vágva folytatják a történetet. Marika már éppen eleget kóstolgatta a cigányzenélés szépségeit, hogy nagyapja óhajával szemben mégse a klasszikus zene, hanem a csárdás mellett döntsön. De az is sokat nyomott a latba, hogy a pozsonyi konzervatóriumban szlovákul kellett volna tanulnia, míg Pesten az anyanyelvén tanulhat. Jelentkezett ugyan a pesti konziba is, de amikor a Rajkó-zenekarnál megfelelt, a Talentum iskolát választotta. Bökkenő azért itt is volt.
„Azt látom, hogy alapos klasszikus zenei képzést kapott - mondta a
vizsgáztató -, de hogy áll majd rá a keze a cigányzenére?”
– Azon nem múlik - mondta most is a mama. - Mutasd meg kislányom,
mit tanultál négyéves korodtól!
A hatás nem maradt el, így nem volt akadálya a felvételnek. A tizennégy éves leány egyik napról a másikra egy másik ország milliós fővárosába került. Édesanyja csak azt sajnálja, hogy lánya nem is lehetett igazán gyerek. Marika előtt nagy jövő áll. Nem mindennapi dolog, hogy lány létére ő vezeti a bandát. De nem is lesz könnyű a helyzete. Kartársai nehezen fogadják el, hogy fehérnép diktálja a taktust.
A Rajkó-zenekar élén Marika rázendít kedvenc Brahms-darabjára. A Rajkók most nem mernek csintalankodni a parancsnok prímáslánnyal, mert könnyen összezavarhatja őket egy váratlan ritmusváltással. Kép és szöveg: Zétényi Zoltán