„Ne csak csodáljátok, hanem szeressétek is, és ha jön hozzátok muzsikájával, nyissátok ki elõtte lelketeket”
Bartók Béla 1881. március 25-én született a Torontál megyei Nagyszentmiklóson, és hatéves korában kezd édesanyjától zongorázni tanulni. Atyjában pedig, aki egy gazdászati iskola igazgatója volt, meglehetõsen magas fokú zenei tehetség lakozott. Nyolcéves voltam mikor meghalt, írja önéletrajzában. Halála után anyjára hárult a gond, hogy mint népiskolai tanítónõ mindennapi kenyerüket megkeresse. Nehéz bolygó évek következtek, melyek csak itt, Pozsonyban jutottak nyugvópontra. Itt a Klarissza utcai gimnáziumban tölt hét évet, és még azután is gyakran jön vissza édesanyjához, barátaihoz, majd pedig a hangversenytermek dobogójára, hogy a klasszikusok mellett saját mûveit is elõadja és apostolként terjessze. Pozsonyban formálódik zenei mûveltsége, itt alapozódik meg Erkel László vezetésével zongoramûvészi karrierje, és itt ötvözõdik egy életre szóló barátsága pozsonyi mûvésztársaival.
Gimnáziumi éveinek és ennek a barátsági láncolatnak egyik epizódját és idõrendi sorrendjét néhai Albrecht Sándor – városunk halhatatlan „Sanyi bácsija” így írja le: „A vasárnapi diákmisén mindig orgonált valaki. Bartók Béla volt az egyik orgonista, elõdje Dohnányi Ernõ, utódja pedig én, s az én utódom pedig Németh Pista.” Négy név, melyre ugyancsak büszke lehet minden pozsonyi!
Pozsony után a budapesti Zeneakadémián folytatódnak a mûvészérés évei. Aztán koncertezés Európa különbözõ pódiumain, majd az Akadémia tanáraként a budapesti letelepedés. De közben bûvkörébe ejti a magyar parasztzene, melynek kutatásához partnerként Kodály Zoltán csatlakozik. És ezzel teljessé válik Bartók mûködésének hármas területe – zongoramûvész, zeneszerzõ, népdalgyûjtõ. Ez a látszólag három külön ágazat rövidesen összemosódik, mert a dallamkutató eredményeit kamatoztatja a zeneszerzõ, hogy aztán a dobogón a zongoramûvész autentikusan tolmácsolja õket.
Ennek a kornak érett alkotásai a színpadi mûvek, nevezetesen A kékszakállú herceg vára, A fából faragott királyfi, A csodálatos mandarin, továbbá itt kezdõdik a vonósnégyesek és a zongoraversenyek láncolata is. Bartók stílusa – a nép- és mûzene szintézise azonban nem egyszerû, nem könnyen emészthetõ melódiaáramlat, hanem egy zseniálisan új hangzásvilág, melyet bizony nem könnyen tud a hallgatóság magáévá tenni. És ez a meg nem értés bizonyos visszautasításba torkollik, mely – legyünk õszinték, még ma sem oldódott fel maradéktalanul. Pedig mûvei milyen csodálatosak, s itt csupán egyetlen példát említek, Kékszakállú vára ötödik ajtajának feltárulását, amikor beömlik a fény a csodálatos C-dúr hangzatok özönében! Bartókért meg kell dolgozni, de az eredmény mindenért kárpótol!
Élete egyik fõ mûve a Cantata profana, a kilenc csodaszarvasról szóló hatalmas kórusmû, melynek szövege népballada a szarvasokká vált kilenc fiúról, „akiknek szája nem iszik többé üvegpohárból, csak tiszta forrásból”, s ez lett gondolkodásmódjának hitvallásszerûen megfogalmazott vezéreszméje.
Ebben az idõben tartja meg székfoglalóját a Magyar Tudományos Akadémián „Liszt-problémák” címû hatalmas tanulmányával. És ezzel szinte párhuzamosan fogadja el a bázeli kamarazenekar karnagyának, Paul Sachernek a megbízását, melynek egyenesen három mû, a Zene húros hangszerekre, ütõkre és cselesztára, a Szonáta két zongorára és ütõhangszerekre, valamint a vonószenekari Divertimentó köszönheti születését.
És lassan a sok mellõzés, visszautasítás eredményeként megérik benne a gondolat, hogy búcsút mond a kontinensnek. 1940. október nyolcadika a fájdalmas búcsú napja, mikor feleségével, Pásztory Dittával játszik a Zeneakadémia pódiumán. És ekkor még nem tudja, hogy ezen az estén játszik utoljára otthoni közönség elõtt, és azt sem, hogy vérében már ott tanyáznak a gyilkos kór csírái. Új, utolsó és nagyon szomorú fejezete ez életének. Honvágy, egzisztenciális gondok és betegség a fõ témái ennek az utolsó felvonásnak.
Éveken keresztül csak a tudós dolgozik, de aztán zenészbarátai, Kusszevickij karmester és Yehudi Menuhin hegedûmûvész ösztönzésére és anyagi támogatásával fellángol a szunnyadó alkotóvágy és -erõ, hogy megszülje új stílusban, új színben pompázó utolsó mûveit, a Concertót, a Szonátát szóló hegedûre és hattyúdalát, feleségének szánt ajándékát, a Harmadik zongoraversenyt.
Addigra azonban a gyilkos kór is alapos munkát végez, állapota rohamosan válságosra fordul, és 1945 nyarának végén kórházba, a West Side Hospitalbe kerül, ahol injekciózó orvosának szomorúan mondja: „Csak azt sajnálom, hogy tele poggyásszal kell elmennem”, és ahol szeptember 26-án reggel élettõl sugárzó gesztenyebarna szemét tényleg örökre lezárja a halál.
1988-ban földi maradványait hazahozzák a tengerentúlról, és a Farkasréti temetõben helyezik örök nyugalomra. Valahányszor ebben a temetõbe járok, fejet hajtok elõtte, s mindenkor eszembe jut Sanyi bácsi mindent összefoglaló mondása: „Beethoven azt írta a Missa Solemnis partitúrájára: szívbõl jött, hatoljon is a szívekbe. Azt mondom én mindnyájatoknak Béla barátom emlékérõl: ne csak csodáljátok õt, hanem szeressétek is, és ha jön hozzátok muzsikájával, nyissátok ki elõtte lelketeket.”
VARGA JÓZSEF