MAGYAR TELEKOM SZIMFONIKUS ZENEKAR
Nem mondhatjuk, hogy a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar a könnyebb utat választotta volna, hiszen Gálabérletének harmadik koncertjén két olyan zenemûvet is mûsorára tûzött, amely vagy a közönség számára volt kevésbé ismert, vagy a zenekar felé támasztott rendkívüli technikai nehézségeket.
Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar
Km.: Jandó Jenõ (zongora)
Karmester: Ligeti András
Debussy, Grieg és Stravinsky mûvei
Azt is hozzátehetjük, hogy Ligeti András és együttese jól vette a mûsor akadályait, és ha produkciójuk nem is minden ütemben mutatta a tökéletes megmunkáltság jeleit, a koncert alatt élményszerû percekkel is megajándékozta a termet majdnem teljesen megtöltõ hallgatóságot.
Debussy Tavasz címû, kétrészes szimfonikus szvitjét alig hallani hazai hangversenytermekben. Az 1887-ben komponált darab mintha egy romantikus szimfonikus költeménynek és a francia zeneszerzõ által nyolc évvel késõbb megírt, korszakos jelentõségû zenei freskónak, az Egy faun délutánjának keveréke lenne. A huszonhét éves komponista – akinek ekkor inkább Botticelli festménye szolgált mintául, mint a francia vagy az angol impresszionisták – mintha még nem találta volna meg újszerû gondolatai számára a megfelelõ formát, s ez alaposan megnehezíti az elõadók dolgát. A zenekari színek mégis tökéletesen érvényesültek, a szólók pedig megmutatták, hogy ez az együttes sem szûkölködik jó muzsikusokban, akik mesterei hangszerüknek. A mû jellegébõl adódó töredezettség – amely néhány évvel késõbb Debussy zenéjének már egyedien vonzó tulajdonságává lépett elõ – itt néha fárasztó pillanatokat tartogatott. Nem tudtam felfedezni a zeneszerzõ által elõírt forró hangulatot, kecses táncosságot, márpedig ez a zene jóval élesebb kontrasztokat is elviselt volna. Ezt a viszonylag szûk dinamikai és érzelmi skálát, a karakterek nem kellõen merész vállalását többször éreztem a koncert alatt, pedig ennek leküzdése hatalmas többletenergiákat szabadíthatna fel a zenekar játékában.
Grieg „slágergyanús” a-moll zongoraversenye számomra elsõsorban Jandó Jenõ játéka miatt marad emlékezetes. Néhány ütemben – érdekes módon rendszerint a kevésbé exponált helyeken – a zongoramûvész eksztatikus játékával nyûgözött le; ekkor, mint valami vulkánból, törtek fel a zongorából a hangok. Máskor pedig azt kérdeztem magamban: hol van ez a sodró lendület, ez az égetõ belsõ tûz, ez a félelmetes erõ a többi ütemben? Miért nincs minden virtuóz futam, beszédes dallam mögött ott Jandó teljes személyisége? Ha megadatott számára az eruptív közlés ritka képessége és az ösztönös átfûtöttség, amivel egy nyolcvantagú zenekart is képes magával rántani, miért csak ilyen ritkán él vele?
A koncert második felében aztán az õsi ösztönök elementáris megnyilvánulásait hallhattuk Stravinsky Tavaszi áldozat címû táncjátékában, amelynek értõ és virtuóz elõadása a modern zenekari játék alfája és ómegája. A bõ félórás kompozíció sokszor agyonkozmetikázott elõadásaival ellentétben Ligeti András ezúttal olyan pontjait villantotta fel a zenetörténet egyik legösszetettebb partitúrájának, amelyek hallatán nagyon is át tudtam érezni az 1913-as párizsi õsbemutató közönségének verekedésbe torkolló felháborodását. A pogány Oroszország sámándobjai, a halálba táncoltatott leány könyörtelen zenéje, a Kiválasztott dicsõítése már-már elviselhetetlen zûrzavarként, nyers barbarizmussal hatottak – márpedig mirõl szól a Tavaszi áldozat, ha nem errõl? Úgy érzem, hogy ezzel a zenekarnak sikerült közel férkõznie a darabhoz, és megmutatnia, milyen is az, ha egy zene még ma is olyan modern és különleges, mint száz évvel ezelõtt.
Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Mûhely